- Ti még nem voltatok az Apóban???? – hangzott a megrökönyödött kérdés a múltkoriban, egy nálunk tartott magyar buli során.

- Ha ott nem voltatok, akkor még Saigonban sem voltatok igazán!!!! – jött rá a kontrázás, és látva az elkerekedett, csodálkozó arcokat, érzékelve a szinte tapintható döbbenetet, csaknem szégyenkezve kezdtem kutakodni a Vietnámmal és Saigonnal kapcsolatos ismereteim között.

Vietnám egykori vezetőjét, Ho Chi Minh-t itt a mai napig is mindenki Ho Apónak, azaz vietnámiul Bac Ho-nak nevezi. Az Apó szó hallatán tehát itt mindenki csakis rá gondol.

Élénken próbáltam felidézni azt a nem csekély mennyiségű anyagot, amit Ho Apó életéről az elmúlt évben összeolvastam, valamint valamennyi emlékünket vele kapcsolatban.

Meglátogattuk Hanoiban az elnöki palotát, láttuk az egykori dolgozószobáját, melyet szinte érintetlenül hagytak a halála óta, megnéztük a vidéki nyári tartózkodóhelyének hű másolataként felállított egyszerű lábas házat, sőt, a Mauzóleumban személyesen hajtottunk fejet a karizmatikus politikus bebalzsamozott holtteste előtt.

Saigonban is meglátogattuk már valamennyi történelmi múzeumot, de bármekkora igyekezettel lapozgattam az emlékeim között, be kellett látnom, hogy az Apó-ban még tényleg nem voltunk.
Sőt, egyáltalán nem is emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna ennek a helynek az említésével...

Tamással kissé félve néztünk össze, aztán mégiscsak felbátorodva rákérdeztünk, hogy hol is van az a bizonyos Apó, és mit kell tudnunk róla.

Miután magyar barátaink egymás szavába vágva próbálták elmagyarázni, hogy a hely az első kerület szórakozónegyedében van, reggelig tart nyitva és éjfél előtt még a közelébe sem érdemes mennünk, mert az igazi élet csak azután kezdődik, hamarosan megvilágosodott előttünk, hogy semmi köze a dolognak a tisztelettel övezett Ho Apóhoz, hanem valójában Saigon egyik legrégibb éjszakai szórakozóhelyéről, az „Apocalypse Now’ nevezetű klubról van szó.
Amit nemes egyszerűséggel Apo-nak (innentől ékezet nélkül) becéz a lelkes törzsközönség.

A történelemhez pedig csupán annyi köze van, hogy annakidején a Saigonban állomásozó-háborúzó amerikai katonák is ezen a helyen múlatták az éjszakáikat.

Kissé fellélegeztünk, nem is vagyunk annyira tudatlanok. Pontosabban a tudásbeli hiányosságaink más természetűek...
Tamásnak eszébe jutott, hogy 2007-ben már járt az Apo bejáratánál két barátjával, de nem találták kellően vonzónak a helyet ahhoz, hogy bemenjenek.

Ennek ellenére szent ígéretet tettünk arra, hogy az első adandó alkalommal bepótoljuk szörnyű mulasztásunkat.

Ez az alkalom pedig éppen most szombaton éjjel érkezett el. A sörsátorban folytatott – előző bejegyzésemben részletezett - kellemes beszélgetést követően, olyan egy óra magasságában úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, amíg kiderül, hogy ismét elfogyott a Heineken, és Saigon Beer-re kell visszaváltanunk.
A magyar csapat egy része nyugovóra indult, mi pedig, állva szavunkat, csatlakoztunk ahhoz a lelkesebb részhez, akik Apo felé vették az irányt.

A helyet nem nehéz megtalálni, és nem csak azért, mert kivételesen még a taxis is tudja a címét, hanem mert elképesztő tömeg ácsorog a bejárat előtt az utcán. Vélhetően azok, akik nem nyernek bebocsáttatást...

Nyugati emberek lévén, mi természetesen akadálytalanul bejutottunk a megtermett biztonsági őrök nem kisszámú sorfalán keresztül.

Odabent elképesztő tömeg, füst, hangzavar és dübörgő zene fogadott.

A mosdóba érve határozottan úgy éreztem, hogy ide is megérkezett a mi magyar Ági-mamánk, a maga leleményes WC-működtetésre specializált franchise-hálózatával.
A rendszer mindenesetre hasonló: mindent megtalálsz a mosdó polcain, amire egy itt töltött estén szükséged lehet :)

Agyonsminkelt fiatal vietnámi lányok hosszú sora tülekedett a tükrök irányába, hogy újabb púder- és rúzsréteget felkenve tegye még inkább kívánatossá és kelendővé magát a kint vadászó nyugati férfiak számára.

Miután beszélgetésre a leghalványabb esély sem mutatkozott, átfurakodtuk magunkat Tamással az emberrengetegen, és valamennyi teremben, az emeleten lévőkben is, alaposan körülnéztünk.

Éjszakai vásár – ennél sokkal jobban nem tudnám jellemezni a látottakat.

Ha huszonéves lennék, bizonyára imádnám a helyet, és pörögnék, táncolnék, amíg a hajnal rám nem köszönt, vagy még annál is tovább.

Láttunk fiatalokat, akik vonzóak, csinosak, ápoltak, felszabadultan flörtölnek, önfeledten táncolnak egymással. Különösen a magyarok :)

Valahogyan a szemem mégis rendre olyan társaságokra tévedt, ahol idős nyugati férfiak – na, nem a vonzó, „jól tartja magát” kategóriából – édelegnek a húszévesnek sem látszó, áttetszően vékony, feltűnően-kirívóan öltözött lányokkal.
Ordított a helyzetből, hogy itt minden a pénzről és arról szól, hogy nagyon gyorsan kellene találni végre egy jómódú gazdag nyugati férjet/egy fiatal, mindenre kapható szeretőt. Kinek-kinek ingere szerint…

Minden teremben más-más zene szólt és főleg abban hasonlítottak egymásra, hogy iszonyatos hangerővel nyomták és még az általunk ismerősnek vélt dallamok is rendesen fel voltak turbósítva.
Jóllehet imádunk táncolni, elég rövid idő alatt úgy döntöttünk, hogy ez a táncparkett nem nekünk lett teremtve.

Ha nem ismerném magunkat, ha nem táncoltunk volna végig számtalan éjszakát az elmúlt időben (olykor bárpult tetején is, ld. korábbi bejegyzésemet), magam is megrettennék attól az érzéstől, hogy megöregedtünk. Hogy emiatt nem tudjuk élvezni az Apo és a hozzá hasonló helyek feelingjét...

De tudom, hogy nem erről van szó. Pusztán arról, hogy mi hál’ Istennek más élethelyzetben vagyunk. Hogy tényleg abszolút értjük a lényegét, az indíttatást, de nem ez a mi világunk. Imádunk bulizni, legfőképpen házibulizni, a magunk által kevert dalok szerint. Tehát legyen velünk egy magyar DJ, akinek elmondhatjuk a kivánságlistát...

Egy idő után kézjelekkel búcsút intettünk a magyaroknak és zúgó fejjel kiszédelegtünk a híres-nevezetes Apo-ból.

Úgy éreztük, akkor most már tényleg voltunk Saigonban, de jól esne egy kis séta az éjszakában.
Hamarosan a Saigon folyó partján találtuk magunkat, ahol meglepetésünkre ezen a hajnali, kb. három órás időpontban egy kis büfé még nyitva volt. Vettünk egy-egy sört és leültünk két összebújt szerelmespár közelében.

Magunk is összebújva néztük a fényeket, a víz sejtelmes csillogását és nagyon élveztük a csendet.
Romantikus hangulatunkat még az a kis „vietnámi süni” sem tudta megzavarni, amelyik tőlünk másfél méterre igyekezett valami élelmet kikaparni az eldobált hulladékból.
Na jó, azért a láttán kicsit jobban odabújtam Tamáshoz…

Amúgy vagy két hónapja nem találkoztam egyetlen "sünivel" sem.
Vagy a monszunt nem szeretik, vagy engem kerülnek, nem tudom.
Az biztos, hogy már egyáltalán nem zavarnak. Elfogadtam, hogy éppen úgy hozzátartoznak az itteni utcaképhez, mint a magyar sünik az otthoni, Balaton-felvidéki kertemhez.
Szinte csak annyi a különbség, hogy ezeket meg sem próbálom kistányérba kihelyezett tejjel vagy vízzel magunkhoz édesgetni….

Két fotó az Apo-ból.
Szerettem volna még fényképezni, de a biztonsági őrök leállitottak...