A magyar képzőművészek kiállítása vasárnapig tartott a saigoni Ifjúsági Házban, éppen a Notre Dame Katedrális mögötti utcában.
Ebből az alkalomból vasárnap úgynevezett magyar napot tartottak reggel 9 órától.

Nem először tapasztaljuk, hogy Vietnámban eleve nem öt-hathetes a kiállítások időtartama, mint otthon, hanem többnyire kettő, három napból áll, amiből a zárónap már gyakorlatilag a bontásról szól.
Tehát a magyar képzőművészek ebben is különösen kiemelt szerepet kaptak a maguk ötnapos jelenléti lehetőségükkel.

Amikor közeledtem a cél felé, dicséretre méltó frissességgel, reggel 9 órakor (!), hirtelen eszembe jutott, hogy a Katedrális is éppen ebben az időben van nyitva a látogatók előtt.
Ugyanis reggel 8 és 10.30, valamint délután 3 és 4 óra között látogatható. S bár már volt szerencsénk elcsípni ilyen időpontot, az utóbbi időben soha nem jött össze, hogy legalább egy imára betérjek.

Kapva-kaptam tehát az alkalmon, hogy ezúttal pótoljam. Átgázoltam a vasárnapi, álmos reggelinek semmiképpen nem nevezhető, sőt nagyon is megszokott, dübörgő motoros forgalmon, s szokás szerint életem és épségem kockáztatása árán :) átvágtam a Katedrálist övező téren.

Meglepetésemre éppen a mise kezdetére érkeztem. Egy amerikai lelkész tartotta angol nyelven, és egyszerűen nem tudtam továbbmenni. Miközben hallgattam az igét, azzal nyugtattam magam, hogy ráérek tovább menni, a magyar nap úgyis késő délutánig tart.

Emiatt történt, hogy csak a mise végeztével, 10 óra után érkeztem.

Mint kiderült, két dologról maradtam le. A magyaros ételkóstolóról, ami pörköltet, petrezselymes burgonyát és uborkasalátát tartalmazott, meglehetősen limitált mennyiségben.
Valamint a daltanításról, melynek során a vietnámi közönség megtanulta és elénekelte az „Egy szál harangvirág” című, anno Szécsi Pál által előadott dalt.

Érdekes módon az előbbi még valahogy meg sem érintett. A kijövetelünk után pár héttel, még tavasszal valamikor hirtelen elfogott a vágy, hogy mennyire ennék magyaros ételeket, pl. egy-egy finom palacsintát, és valami miatt a rántott sajtra vágytam a leginkább, majonézes sült burgonyával.
Aztán tudatosítottam magamban, hogy van éppen elég ok a honvágyérzésre, ha ezt még hiányzó ízekkel is tetézem, azzal csakis a saját helyzetemet nehezítem.

És mára tényleg nem hiányoznak a hazai ízek.
Egészen pontosan, nem azok hiányoznak….

Amióta saját konyhám van, ahol főzhetek, igyekszem az otthoni ízeket kombinálni a vietnámi helyzet adta lehetőségekkel, és időnként tényleg fenséges falatozásban van részünk. Nem azt nézzük, hogy mi hiányzik, hanem hogy mi hozható ki az itteni lehetőségekből.

A lemaradás másik része talán jobban bántott, szívesen meghallgattam volna, hogyan énekeltek a vietnámiak magyarul a harangvirágról. És szívesen bemutatnám…

Maradt a Homokóra, Vámosi János és Záray Márta egykori slágere (bocs a nagyon ifjúságtól, az akkor tényleg sláger volt), és maradt a nagyon aranyos, félszeg résztvevők körében zajlott magyar tánctanítás.

Közben volt egy vetélkedő, amelyen Magyarországgal kapcsolatos kérdésekre lehetett válaszolni és ezzel esőkabátot nyerni.
Amire sajnos még mindig igen nagy szükség van, jóllehet három hete a monszun évszakot örömtelve elbúcsúztattam. Akkor volt két, szinte száraznak mondható hetünk, de megint itt van a mindennapi eső, rendre délutánonként, tényleg leírhatatlan mennyiségben zuhogva, árvízszerűen elárasztva az utcákat és ezzel olykor elzárva bennünket a külvilágtól.

De a kvíz-kérdésekre visszatérve, többek között azt kellett kitalálniuk, mindig négy válaszlehetőségből kiválasztva a jelenlévő nagyon lelkes, kis Hazánkat és Népünket szerető vietnámiaknak, hogy mi Magyarország fővárosa (de durva, hogy megint ott volt Bukarest a lehetőségek között, amivel amúgyis rendre összetévesztenek bennünket – na, nem Vietnámban, hanem mindenhol máshol), mi a magyar pénznem, hány óra időeltolódás van a két ország között.

Ezen a napon igazából minden vietnámi nyelven zajlott, hiszen ez a program nekik szólt, emiatt nem értettünk mindent pontosan.
Ami persze a mi hibánk, miért is nem tanultuk már meg ezt a nyelvet! (A „mi” alatt most valamennyi itt élő magyart értem, akik ott voltunk.)

A vetélkedőt követően tombola-sorsolás zajlott, amire kb. 11 órakor került sor. S jóllehet, reggel tényleg nagyon népes volt a résztvevői kör, sorsjegyet is vettek jó páran, hogy mennyien elmentek idejekorán, az abból volt érzékelhető, hogy a kihúzott számokra nagyon nehezen akadt nyertes.
Azért a díjak kis akadozás és ismétlés után mégis átadásra kerültek, köztük három Ady Endre-József Attila-Petőfi Sándor versgyűjtemény, természetesen vietnámi nyelven. Valamint egy Budapest fotóalbum. Mindegyik könyvet Vizi László nagykövet előzetesen dedikálta, mivel ezen a napon már nem tudott részt venni.

A tombola két fődija diákoknak szóló támogatás volt 1-1 millió dong értékben. Ez a mai árfolyamon kicsit kevesebb, mint 10 ezer forint.
Hogy mire jutnak vele, azt nehéz elképzelni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Debreceni Egyetem egyik tanára tartott egy rövid prezentációt, diáktoborzó céllal, kétségtelenül impozáns képekkel illusztrálva a debreceni kampuszról és az oktatótermekről. Csakhogy 6.000 amerikai dollár a féléves tandíj. És akkor még nem beszéltünk az egyéb költségekről.

Kitérő lenne, ha most írnék a vietnámi oktatási helyzetről, az itteni nemzetközi iskolákkal kapcsolatos költségekről. Meg arról, hogy vajon miből tudják finanszírozni az itteni családok a gyerekeik taníttatását. Ez a kitérő majd egy új bejegyzést érdemel…

Inkább térjünk vissza a "magyar nap"-os programra. A tombolát követően kezdődött a magyar tánctanítás.
Aztán meg elég hirtelen minden véget ért. Még dél sem volt. Elkezdték a bontást…

Kicsit csalódottan széledtünk szét, és jobb híján beültünk mi magyarok, páran egy közeli saigoni étterembe ebédelni.
Több frenetikus megállapítás hangzott el a közös étkezésünk során.
Csak két példa:
„Ez az az ország, amiben mindenki másképp csalódik…”
„A mai délelőttön egy évtizedekre visszavezető időutazást tehettünk…”

Az elsőhöz: ez akkor hangzott el, amikor Judit, egy nemrég érkezett lány ecsetelte, hogy miközben minden vágya vietnámi kapcsolatokra szert tenni, becsöppent az itt élő, luxuskörülmények között élő expat-feleségek világába. Ahogyan én is…

A másodikhoz: Mindig is írtam, hogy itt időutazunk. Az itt zajló folyamatok kapcsán minden szempontból újra éljük a magyarországi rendszerváltás korát. Az otthoni 90-es éveket. Amit a magam részéről azért nagyon is élvezek….
Elmondhatatlan szélsőségeket élünk itt át...

És akkor a videók a magyar napról:
Az elsőn egy vietnámi énekesnő adja elő a Homokórá-t…


És a magyar tánctanításról néhány jelenet egy amúgy hazánkban élő, nagyon lelkes tanártól:

 

És ezúttal szeretném ajánlani a magyar képzőművészek pár nappal korábbi, Ha Noi-ban tartott kiállitását, a Viet-Hung Magazin honlapjáról és az ezzel kapcsolatos beszámolót: