Na, jól elhanyagoltam a blogot pár napig, pedig nincs semmi baj velünk, sőt, éppen hogy elég rendesen megsokasodtak a tennivalóink, amennyit lehet, irok majd ezekről is.
Viszont tartozom még egy Vung Tau-val kapcsolatos bejegyzéssel. Tartozom magunknak és persze a nagyvilágnak is azzal a történettel, hogy miért is jöttünk vissza fájó szívvel Saigonba azon a bizonyos hétvégén...
Arról már írtam, hogy szombat délutánra igencsak belendült az eső, gyakorlatilag majdnem elmosta az egész esti karneváli felvonulást is. Tamás előző este szerencsésen végigfotózta a főpróbát, még esőmentesen, így nem aggódtunk annyira, lett képanyag bőven.
Miközben valamennyi csapathoz hasonlóan a magyarok is felálltak a karneváli sormenethez, Thang kapva kapott az alkalmon, hogy ráérünk és megkérte Tamást, videózza végig a felvonulást.
Kiválasztottunk egy tuti helyet, ahonnan minden jól beláthatónak tűnt és Tamás felállította a videó állványt. Ekkor odajött a helyi TV stábja meginterjúvolni Tamást arról, hogyan érzi magát a fesztiválon, hogyan került ide, mi a véleménye a szervezésről, stb. Az interjú végén megkérdezték a nevét, mire Tamás a legnagyobb természetességgel elővette a nadrágja oldalzsebéből a dugi-vastag pénztárcáját és átadott egy névjegyet. Ezután a visszatette a pénztárcát, rágombolta a zsebet, ahogy szokta...
És este 8-kor elindult végre valahára a karnevál. A tömeg közben egyre nagyobb lett, mindenki egyre előrébb jött, mindent látni akart, lökdösődött, a kamera elé álltak, rugdosták az állványt. Az eső meg rendületlenül esett.
Tamás a fején áthajtott esőkabáttal védte a kamerát, miközben próbált lavírozni, egyensúlyt tartani a tömegben.
És valamikor itt léphetett be a helyzetbe az a bizonyos légy, amelyik zsebtolvaj formájában jelent meg a képben. Nyilvánvalóan előtte láthatta, hova teszi Tamás a pénztárcát, majd kihasználva a kamerára és a tömeg elől való lökdösődésre terelt figyelmét, elég egyszerűen sikerült a zsebet kigombolva elemelnie Tamás tárcáját :(
10 órára hivatalosak voltunk a közeli szállodában egy fogadásra, amelyet a magyar nagykövet adott a jelenlévő magyaroknak.
Jómagam fél 10-kor ronggyá ázva bevonultam a szálloda halljába, hogy valamelyest átmelegedjek, megszárítkozzak. Tamás negyedóra múltán jelent meg, zaklatottan, kiborultan. Akkor észlelte ugyanis, hogy üres a zsebe :(
A pénztárcája nem azért volt dugi-vastag, mert annyi pénzt tartott benne. Száznéhány dollár, meg némi dong. Ennél sokkal súlyosabb, hogy három bankkártya, valamennyi magyar okirata – beleértve a személyi igazolványt, lakcímkártyát, jogosítványt, TAJ- kártyát, adókártyát – is benne volt. Nem beszélve apró és pótolhatatlan személyes emlékekről…
Ja, és persze benne volt a szárnyashajóra szóló vissza-jegyünk, amit eleve durva felárral vettünk egy helyi neppertől. Hogy az miért ott volt, nem is értjük, hiszen a jegyeket többnyire én őrzöm. És persze azt se kérdezze meg lehetőleg senki, hogy mi szükségből volt ott Vung Tau-ban az összes magyar okmány. Ezt a kérdést már feltettük magunknak. És a „nem kellett volna” válasz már mit sem módosít a történteken....
Mindenesetre azonnal visszarobogtunk a szállodába, ahol a laptopról előszedtük az összes adatot és eszement telefonálásba kezdtünk a bankkártyák letiltása érdekében. Eszement csak azért lett, mert természetesen mindhárom banknál automata jelentkezett, a kártyaszámon kívül mindenféle pin-kódokat kérve, állandóan visszadobva a főmenühöz. Hétszáz forintos telefonálási percdíj mellett negyedórák teltek el az automata meghallgatásával.
Az OTP-t egyáltalán nem sikerült elérnünk, hajrá hazai bank, hajrá ügyfélszolgálat! Végül a Fiamat kellett felhívnom, hogy otthonról kapcsolatba lépjen egy ügyintézővel és letiltsa a kártyát.
A Raiffeisent tízedik hívásra sikerült elérnünk, alig húszperces procedúra nyomán – Tamás összes fel-és lemenőjét beazonosítva, részletes tájékoztatást nyújtva a további tennivalókról -, le is tiltották végre a kártyát.
A CIB-nél ezek után már nem is próbálkoztunk telefonálással, Tamás egyszerűen internetes átutalással lenullázta a számláját.
És akkor még a bankokhoz kis adalék: nyilvánvalóan bárki is tiltja le a kártyáját, azért teszi, mert ellopták, elvesztette. De természetesen a nagy mágnások ebből is pénzt csinálnak. A letiltás díja tízezer forint. Ha még nem lenne elég a lopás által keletkezett károd…
Aztán az újabb kártya újabb pénz. Meg persze idő, mire mindazt elintézed, hogy minden papírod meglegyen.
Összefoglalva Tamás legközelebbi otthon-tartózkodásunkkor nem nagyon fog unatkozni. Viszont könnyű lesz a Vele való találkozás. Az önkormányzatnál, vagy valamelyik bankfiókban, miközben hosszas sorállás közben várakozik, bárki találkozhat és elbeszélgethet Vele :)
Hogy hogy éreztük magunkat, különösen Tamás, mire a szükséges letiltási procedúrán túljutottunk, úgy gondolom, nem kell részleteznem. Remélem, nem sok olvasóm élt át hasonló szörnyűséget, de azért nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy mindezt átérezzük…
Tamás persze a maga gyakorlatiasságával a másnapot korán reggel a szárnyashajó jegyirodáján kezdte. Szerencsére én emlékeztem arra, hogy a feketén vásárolt két jegy a 99-es és a 133-as székre szólt, bár ez utóbbiban nem voltam teljesen biztos. Ettől függetlenül szemrebbenés nélkül kiállítottak két újabb jegyet a 99 és 100-as ülésekre. Természetesen úgy, mintha mindez új vásárlás lenne, azaz megint ki kellett fizetni, de ezúttal felár nélkül.
Napközben körbesétáltuk és alaposan átfésültük a környéket, a tett színhelyét. Abból indultunk ki, hogy az illető nyilván magához vette a pénzt, majd minél előbb szabadulni akart a „bűnjeltől”, azaz valahol eldobta a tárcát a számára használhatatlan iratokkal. Sajnos nem találtuk.
Pedig a koncepciónk jó volt. Mint megtudtuk, a szlovák nagykövet fia ugyanígy járt aznap este. Csak neki a pénztárcájában volt a hotelkártya, és leadta valaki a recepción. Minden irata megmaradt, csak a pénze tűnt el.
Mi nem voltunk ilyen szerencsések. Tamásnak mindössze egy útlevele maradt, amit hál’Istennek a szállodánkban le kellett adni a bejelentkezéskor.
Tanulság? Több is van. A haragunk azonban semmiképpen nem fordul a vietnámiak irányába, nem vonjuk le azt az általánosítást, hogy lopnak. Ez az eset bárhol a világban megtörténhetett volna, különösen egy ilyen tömeggel telt helyen.
Az üzenetünk csupán annyi, hogy itt is, és mindenhol vigyázni kell a saját értékeinkre.
És még valami: eléggé szorongva szálltunk fel a szárnyashajóra, amiről tudtuk, hogy napokkal korábban minden jegy elkelt. Mi lesz, ha megjelenik valaki, hogy a 100-as helyre szól a jegye? De senki nem jött.
Ez is egy tanulság: amikor azt hallod, hogy minden jegy elkelt, egyszerűen oda kell menni az irodába bejelenteni, hogy elveszett, ellopták a jegyedet, megjelölve egy kitalált székszámot. Felár nélkül kapsz másikat és máris tuti helyed van :)
Most csak egy kép. Irtam már, hogy a szárnyashajó állapotával kapcsolatban elég komoly aggályaink voltak. Nem véletlenül. A becsukhatatlan ablak csak egy dolog... Utastársunk esernyővel volt kénytelen védekezni a beömlő viz ellen...
Hozzászólások