Ahogyan az előző lakhelyünkön, természetesen itt is elsőként a piacot kutattuk fel. Tamás egész héten hihetetlen lelkesedéssel szervezte a szombat esti tetőteraszos, naplementenézős, lakásavató bulinkat, s bár a legtöbben szabadságon vannak, szerteszét a nagyvilágban, azért mégiscsak sikerült összetoborozni néhány barátot.

Így aztán szombaton délelőtt lementünk piaci nagybevásárlásra. Mindenfélét összevásároltunk, olyan zöldségféléket is, amiknek a nevét sem tudom, leginkább szagolgatás nyomán válogattam. Már régen terveztem, hogy főzök egy finom húslevest, amolyan vietnámi-magyarosat.
Hogy Tamás milyen szinten van elvarázsolódva az itteni életünktől, ahhoz elég, ha csak annyit írok, hogy Ő maga javasolta, hogy vegyünk húst a piaci hentesnél. Az itteni húsárusításról már raktam fel képeket korábban, most emlékeztetőül annyit idéznék fel, hogy mindenféle hűtés nélkül ki vannak rakva a húsdarabok a fém- vagy faasztalra, a legyek pedig szépen ott sorakoznak rajtuk. Sok mindent lehet mondani, csak épp azt nem, hogy ínycsiklandó a látvány. S ha mindehhez hozzáteszem, hogy hajnalban rakják ki, és ha estig nem adják el, akkor estig ott áll a 38 fokos hőségben, gondolom, nem kell részleteznem a terjengő szagokat…

Hát egy ilyen hentes pultnál mondta Tamás a déli hőségben, hogy vegyünk húst. S bár szemmel láthatóan nem vett mély levegőt, olyannyira meggyőző volt, hogy rövid habozás után rábólintottam az ötletre. Főleg, hogy látszott egy szebb, mócsingnélküli darab, amiből a hentesnő kis szeletkéket vágott nekünk.
Miután annak rendje és módja szerint minden szükséges és szükségtelen dolgot felvásároltunk, boldogan tértünk haza. Már előre örültem, hogy végre felavathatom az ötliteres nagyfazekat, lesz leves bőven, napokra le lesz tudva a gond a főzésről:)

Megpucoltam és feldaraboltam az összes zöldséget, beleraktam a fazékba, majd elővettem a húst a nylonzacskóból. Na, ez az, amit nem kellett volna! Vagy ha már, akkor ott, abban a pillanatban kellett volna az egészet a kukába dobnom...
Akkor sem, és azóta sem tudom megválaszolni azt a kérdést, hogy végül miért is tettem bele a vízbe a zöldségek közé. Mert azt, hogy majd a főzés nyomán elmúlik a szaga, egy pillanatra sem hittem. De jókislány módjára tartottam magam az „ételt nem dobunk ki, amikor a világon milliók éheznek”- alapelvhez.

Szépen alágyújtottam és vártam az eredményt. Fél órával később már az egész lakást áthatotta a romlott hús szaga:(  De én változatlanul valami csodában reménykedtem. Hogy majd, majd biztos mindjárt elmúlik...
Egy újabb óra elteltével Tamás kijött a konyhába, kicsit téblábolt, majd bűntudatosan annyit mondott: - Anda, lehet, hogy én ezt a húst mégsem merem bevállalni. Nagyon nagy baj?

Dehogy baj! Hatalmas kő esett le a szívemről. Az ötliternyi leves a wécében landolt, Tamás megállapította, hogy talán mégis levegőt kellett volna vennie a húsos-pult mellett. Aztán megbeszéltük, hogy a jövőben csak és kizárólag a supermarketben vásárolunk előrecsomagolt húst. Ha az sem válik be, majd legfeljebb vegák leszünk :)

Az esti bulira szerencsére a lakás átszellőzött, így semmi nem akadályozta a fergeteges hangulat kibontakozását…

Vendégvárás:

Nem tudom, ez a kép hogy sikeredett ilyenre. Pedig ennyire nem is füstöltük meg a vendégeinket:)