Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Koh Kerben napjainkban kb. hétszázan élnek. Vezetékes víz, villanyáram nélkül, lényegében elzárva a világtól, hiszen egy-egy motoron, biciklin kívül közlekedésre sincs lehetőségük. Mint ahogyan épített út sincs.
Van viszont folyó a közelben, és persze esős időszakban gyűjtik a vizet, de a fertőzések miatt nagyon gyakori a halandóság. Munkalehetőség híján a falu nagyobbik része éhezik és nyomorog.
Egy francia segélyszervezet építtetett iskolát, s elég beszédes adat, hogy eleinte mindössze 10-20 gyerek járt oda, de amióta bevezették, hogy reggelit is kapnak az iskolában, azóta kb. kétszázan. Persze a tanítás sem folyamatos, ottlétünkkor például kiderült, hogy a gyerekek nagy része azért nincsen éppen az iskolában, mert az egyik tanító még nem ért vissza az előző heti khmer ünnephez kapcsolódó szabadságáról.

Velünk egyidőben a TPO (Transcultural Psychosocial Organization) öt főből álló pszichológuscsapata érkezett Phnom Penhből a faluba, hogy felmérést végezzenek a lakosság körében. Fókuszcsoportos beszélgetések és egyéni interjúk nyomán próbálták összegyűjteni az információkat, hogy milyen mindennapi nehézségekkel kűzdenek az itt élő emberek, és milyen módon lehetne nekik segíteni.

Amikor az utazásunk időpontját egyeztettük, már tudtam erről a felmérésről és lelkesen vártam a szakmabeliekkel való találkozást, a munkájukba való bepillantás lehetőségét.
Az első reggel falugyűléssel kezdődött, melyre kb. százan jöttek el. A TPO plakátokat, képes információs táblákat hozott, melyet szétosztottak a résztvevők között. A plakátokon a betegségekre, az aknaveszélyre, a víz fertőzöttségére hívták fel a figyelmet.

Ezután három fókuszcsoportot tartottak: külön-külön a férfiaknak, a gyerekeknek és a nőknek.
Jómagam úgy gondolom, hogy csoportban őszinte beszélgetésekre, a bizalom elnyerésére és igazi megnyílásra ritkán elég másfél óra. Ráadásul mind a férfi-, mind a gyerekcsoportban részt vett a falu vezetője, aki gyakorlatilag végig kontrollálta a helyzetet és súgta, hogy miket mondjanak.
Harmadikként került sor az asszonycsoportra, ezt már úgy szervezték, hogy senki ne legyen ott, mi sem, csak két TPO-s pszichológus. Így remélhetően érdemibb információkhoz jutottak... 
Nekem kicsit „tudományos-szagúnak”, kevésbé életszerűnek tünt ez a kutatás. Andrásék, akik gyakorlatilag ott élnek a falu lakói között, nyilvánvalóan sokkal inkább képben vannak a nehézségeket illetően bármifajta tudományos megközelítés nélkül. Egyszerűen csak beszélgetnek, figyelnek...

A szegénység, a nyomor, az elmaradottság mellett egyébként a legnagyobb probléma a családon belüli erőszak. Nem csak a bántalmazás, amiből a nők is jócskán kiveszik a részüket, és olykor elgyepálják férjurukat, hanem a fiatal lányokkal szembeni szexuális abúzus. Nem hinném, hogy erről abban a két napos vizsgálatban bárki is mert beszélni...

Amúgy minden nehézség ellenére a falu embereit is az örökös mosoly jellemzi. Rengeteg a gyerek, akikről valójában nehéz eldönteni, hogy kihez tartoznak. Bármelyik felnőtthöz odasimulnak, és mindegyik meg is ölelgeti őket. A falu egy igazi nagy családként él együtt.

A délelőtti fókuszcsoport közben Tamás elment fotózni a környéken. Már jócskán benne voltunk az ebédidőben, de még mindig nem került elő. Kérdezgettük a helyieket, hol látták, így nagyvonalakban tudtuk, hogy merre indult. Akkor még leginkább csak a negyvenfokos hőség miatt aggódtam, nem is reggelizett, attól féltem, víz sincs Nála.

Egyszercsak érkezett egy sms, hogy elerőtlenedett, menjünk érte autóval. Az aggódásom akkor lett teljes, amikor végre visszahozták és megtudtam, hogy az aknamezőn járt. Idő kell ahhoz, hogy tudatosodjon bennünk, hogy az aknákat jelző táblák nem szórakoztató képregények gyanánt vannak kihelyezve, hanem tényleges veszélyt jeleznek....
Attól kezdve megfogadtattam Vele, hogy nem kóborol el sehova egyedül. S hogy be is tudja tartani, minden lépését követtem.. :)

Délután együtt voltunk a gyerekekkel, végignéztük a fókuszcsoportot, majd újabb fotózásra mentünk a műemlékek körül.
Naplemente után ismét csak gyertyafényben vacsoráztunk a helyi étteremben, ezúttal a teljes csapattal. Sajnos, a kambodzsai kollégákkal való eszmecsere érdemben nem sokat tett hozzá ahhoz, amit magunk is láttunk, megéreztünk a helyiek életéből... 

Este Andráséknál, a projektben dolgozó khmer tolmácsnak köszönhetően megkóstoltuk a helyi whiskey-t, amiről végülis nem derült ki, hogy egyáltalán miből készül. Csaknem színtelen, az íze sem azonosítható, és igazából semmi köze egyik névrokonához sem. Viszont poharazgatás közben jót beszélgettünk az ázsiai és európai kultúrális különbségekről.

A második délelőttünkön megnéztük az iskolát, ahol összevont osztályokban tanulnak, de amikor odaértünk, éppen nem volt tanítás. Amúgy a gyerekek szép egyenruhában járnak iskolába, egész Kambodzsában éppúgy, mint Vietnámban. Tudom, hogy legtöbben utáltuk az egyenruhát, pláne a kék, majd piros nyakkendőt, amit viselnünk kellett, mégis az az érzésem, hogy a szép tiszta ruha valahogy ünnepivé teszi az iskolábajárást, egyfajta tiszteletet, megbecsülést alakít ki a helyzettel kapcsolatban.

Az iskolától a folyó felé indultunk fotózni. Útközben láttunk pár gyereket hazafelé bandukolni, virágot szedni. Felvettük őket a Pick up platójára, néhányan velünk is maradtak és lejöttek a folyóhoz. Lelkesen eveztek a kis csónakokban, ugrándoztak a vízbe, nem csak a szórakozás kedvéért, hanem örömmel pózoltak a fényképezőgépek előtt.
Később, amíg Tamás újra panorámázott a piramis körül, hozzám csapódott három tündéri, feketeszemű gyerek. Míg ücsörögtem a romokon az árnyékban, leguggoltak körülöttem és egyszercsak azt vettem észre, hogy előbb gyönyörű virágokat, majd engem rajzolnak kis botokkal a homokba. Megdöbbenve néztem, hogy ezek a 6-7 éves gyerekek milyen boszorkányos ügyességgel, és milyen pillanatok alatt örökítettek meg, figyelve minden apró részletre, a fülbevalóm és karkötőm mintáira is.
A vonalvezetésük szinte egy az egyben a műemlékeken látható ornamentikát utánozta. Egyszerűen tátva maradt a szám a csodálkozástól. Honnan van ez? Őstehetségek? Vagy valami kollektív képesség, amit az ujjukban hordoznak a születésüktől fogva?
Mert persze lehet azt mondani, amit az ottani szakemberek, amikor megosztottam velük az élményt, hogy mindenhol ezeket a mintákat látják. De például én is látok mintákat, mégsem tudok pálcikaembernél sokkal többet kihozni egy rajzlapon. Mint ahogy hozzám hasonlóan sokan mások sem :)
Kiderült, hogy ez a három gyerek még iskolába sem járt, tehát végképp megválaszolatlan a rejtély...

Ebéd után tettünk egy nagyobb körutazást a romok körül, majd búcsút vettünk Koh Kertől.
Sam, a nagyon kedves sofőr öt órakor megérkezett értünk Srayangba, hogy a légkondis Toyotával visszaszállítson bennünket a kicsit fejlettebb civilizációba. Siem Reapba, egy villába, ahol minden van. Nem csak víz és villanyáram, hanem automata mosógép is. És legfőképpen internet.

Jóllehet nagyon is megvoltunk a technikai vívmányok nélkül, azért azonnal beraktam egy adag mosást, majd behívtam a mail-jeimet. És persze bekukkantottam a facebookra is.
S hogy melyik az igazi közösség, ez a világhálós, vagy a Koh Kerben lakó egyszerű embereké? Gondolom, nem nagyon kétséges a válasz...
 

Falugyűlés

Fókuszcsoport férfiaknak

Kisgyerek Tamás hatalmas cipőjében. Sajnos Tamás feje lemaradt, de annyira a gyerekekre fókuszáltam... :)

Az iskola épülete

Osztályterem - nekem valahogy Nyilas Misi történetét idézi...

Az iskola könyvtára és hivatali szobája a melléképületben van

Ez a picurka valószinűleg a pedellus gyereke...

A csapat egy lengyel orvossal

Indulunk a folyóhoz...

Koh Ker főutcája...

A gyerekek nekünk is bizonyitanak a folyónál

Eveznek és vizbe ugrálnak...

Tartok tőle, hogy nehezen kivehető a fotón, de igy rajzoltak engem bele a földbe...:)

...ők hárman

Búcsúzunk Koh Kertől...