Míg az otthoniak nyilvánvalóan kezükben kis zászlót lengetve május elsejei felvonuláson töltötték a délelőttöt, majd jól megérdemelten főtt virslit ettek mustárral a Ligetben, jó habos sörrel oltva szomjukat, esetleg az ilyenkor hagyományos Tabáni koncerten múlatták az időt - gondolom, idén is megrendezésre került -, mi Phnom Penhben tettünk egy gyors városnéző sétát.
Most, amikor a blogot irom, már visszaérkeztünk Saigonba, jónéhány eseménydús nap van mögöttünk. Olyannyira eseménydús, hogy nem volt időm semmit leirni, csak szivtuk magunkba az élményeket és győzzük megemészteni az átélteket. Esténként pár pontból álló vázlatot ugyan készitettem, mégis alig győzöm összeszedni a történéseket, hogy hűen továbbadhassam. Biztos, hogy kimaradnak fontos részek is.
Hogy az előző bejegyzésemből miért pont a legsokkolóbb élmény maradt ki, arra nehéz magyarázatot találnom... Talán mert szeretném hinni, hogy ilyesmi nem történik, nem történhet meg a valóságban...
Az első találkozás a kambodzsai gyerekekkel. Miután átjöttünk a határon, hamarosan egy kompon is átkeltünk. Erős dohányosok lévén, és persze, mert minden alkalmat jó megragadni egy kis testmozgásra a kényelmetlen, szűk ülésekből kiszabadulva, a kompon azonnal leszálltunk a buszról.
És itt ért bennünket az egyik legtorokszoritóbb élmény. Azonnal körbevett bennünket egy csapat gyerek. Kisebbek, ölükben még kisebbekkel, mutogatva a szájuk felé, hogy éhesek, könyörgő tekintettel hajtogatva: "one dollar". Szabályosan lebénultunk. Mit tegyünk? Adjunk mindegyiknek egy-egy dollárt? Vagy nézzünk át a fejük felett, mintha itt sem lennének, mert úgysem lehet jóllakatni ennyi gyereket?
Tanácstalanul néztünk egymásra, miközben ők egyre szorosabbra fonták a gyűrűt körülöttünk, egyre kifejezőbb gesztusokkal jelezték, hogy mit akarnak. A karunkat, lábunkat fogdosták, kapaszkodtak belénk és siró hangon egyre csak könyörögtek. A picurka kétévesek is, akik még beszélni is alig tudtak...
Miután néhányuknak adtunk pár száz rielt, visszamenekültünk a buszra, és megbeszéltük, hogy fel kell készülnünk az ilyen helyzetekre. De hogyan? Lehet ilyesmire felkészülni egyáltalán...?
NEM LEHET. Nem csak az éhező gyerekekre, de a taposóaknák áldozataira sem. Rengeteget olvastam Kambodzsáról az utazásra készülve, tudtam az árvagyerekekről, az amputáltakról, a sérültekről, a nyomorról, szegénységről, sok mindenről. Dóka Ági barátnőmnek köszönhetően, aki a 2008-as itteni választásokon megfigyelőként nem kevés időt töltött ebben az országban, képet kaptam a valós helyzetről.
Más dolog azonban hallani, olvasni, más dolog hallás és olvasás közben szörnyűlködni, és egészen más szemtől szemben találkozni velük. Félkarúak. Féllábúak. Eltorzult arcú vakok. Akik odajönnek, ha tudnak, s ha nem, akkor odavezeti őket valaki, többnyire egy gyerek. És kérnek, esdekelve. Ott vannak minden olyan helyen, ahol megfordulnak a turisták. Az angkori templomok bejáratánál mindenütt csoportosan zenélnek, és az még a legenyhébb helyzet az összes között. Ott elég csak beledobni a pénzt az üvegtartályba, kalapba, akár szemlesütve tovább lehet somfordálni a zenét hallgatva, hogy ne is lássuk a csonkjaikat.
De amikor odajönnek szemtől szembe, nem lehet elfordulni. Vessen követ ránk, akinek nem ez lenne az első ösztönös reakciója, aki nem akar elfordulni. A legborzalmasabb érzés belenézni egy olyan arcba, ahol nem is látni arcot, csak hegeket, a szemek helyén valami szörnyűséges üregeket, bőr helyett forradásokat, lyukacsokat. Nem hiszem, hogy vissza tudom adni ezeket az érzéseket, és azt hiszem, éppen ezért talán nem is fogok róluk többet irni. DE EZ IS KAMBODZSA! SŐT, VALAHOL TALÁN A LEGJOBBAN. Csak nehéz mindezekről többet irni, szavakat találni...
Még az is nehéz, hogy visszataláljak ezek után az eredeti gondolatmenethez, az események sorrendiségéhez. Megpróbálom...
A délutánunk ismét buszozással telt, újabb hatórás út nyomán eljutottunk Siem Reap-be.
S ha már utazunk, kis kitérő, némi magyarázat. Jóllehet a blogomnak nem véletlenül adtam a „Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó” címet, Vietnám felfedezése még nagyon is várat magára. Időnk arra is lesz bőven, hiszen amint lehet, lagzi után, teljesitve az otthoni teendőket, visszatérünk, és próbálunk gyökeret verni a következő pár évben, igy előbb-utóbb a nádkunyhónak is eljön az ideje...
Azt eredetileg is tudtuk, terveztük, hogy ha már itt vagyunk, be kell járni a közeli országokat is, s Kambodzsa, Angkor az elsődleges terveink között szerepelt. Tamás már korábban is kapcsolatban állt az Angkor Alapítvánnyal (Royal Angkor Foundation), mostani utunk során pedig sikerült megegyezni az együttműködésben.
Azt talán kevesen tudják, hogy ugyan a Khmer Birodalom fővárosa évszázadokon keresztül Angkor volt, mégis volt egy rövid idő, 928-tól 944-ig, amikor az akkori király, IV. Jayavarman a királyi székhelyet áthelyezte a kb. 100 km-rel távolabb, északra eső Koh Kerbe. Rövid idő alatt egy egész város épült fel itt is, a 81 négyzetkilométer kiterjedésű területen, közel száz épület, templom, hétszintes, negyven méter magas piramistemplommal a középpontban.
Mára ezeket az épületeket javarészt benőtte az őserdő, szinte romváros lett a helyükön. Ráadásul ezt a terület is elárasztották taposóaknákkal, az aknamentesités a CMAC segítségével a mai napig zajlik. Párhuzamosan megkezdődött Koh Ker egykori épületeinek feltárása, a városszerkezet topográfiájának elkészítése.
Azt talán még kevesebben tudják, hogy az itteni ásatást és kutatásokat Zelnik István egykori diplomata, a Magyar-Indokínai Társaság tulajdonosa magánvagyonából finanszírozza. A munkálatok célja, hogy Koh Ker is a Világörökség része legyen, amelyhez nagyon alapos előkészületek szükségesek.
Tamás az alapítvány számára készített panorámafotókat, s így kerülhettünk abba a különleges helyzetbe, hogy a turisták számára még kevésbé ismert területeket is bejárhattuk. Egyben közelről láthattuk Koh Ker mai lakóinak életét, de erről majd később.
Következő célállomásunk tehát Siem Reap volt, ahol a projektben dolgozó magyar csapat várt bennünket. Elvittek szállásunkra, a Yellow Guest House-ba, s megbeszéltük, hogy egy órával később találkozunk a városközpontban. Siem Reap-ban is van Pub Street, sőt sokkal nagyobb, mint Phnom Penh-ben, szinte egész kis negyed, tele hangulatos étteremmel. Kicsit korábban érkeztünk a találkozóhelyre, igy volt alkalmunk körülnézni és meglátni, hogy ezen a környéken a "Fish Massage" divik, azaz három dollárért húsz percre belógathattuk volna a lábunkat egy 2 x 1,5-es medencébe, ahol apró halak masszirozták volna megfáradt lábainkat. Sajnos, ez az élmény is kimaradt. Na, majd legközelebb, mert hogy ide is vissza kell térni, az máris biztos...
A találkozást követően átadtuk magunkat az itteni magyarok tapasztalatainak, s beültünk egy általuk javasolt étterembe, hogy vacsora közben átbeszéljük a következő napok tennivalóit. Még le sem ültünk, amikor meglepődve tapasztaltuk, hogy a Saigonban élő magyar csapat ül a mellettünk lévő asztalnál. Annyit előzetesen tudtunk, hogy közel egyidőben leszünk Kambodzsában, de annak a valószínűsége, hogy össze is találkozunk velük, gyakorlatilag szinte a nullával volt egyenlő.
De hogy kicsi a világ, és hogy nincsenek véletlenek, azt eddig is tudtuk. A gyors munkamegbeszélést követően összetoltuk asztalainkat, s jó kis magyaros ünneplést csaptunk. Az elfogyasztott alkoholmennyiséget tekintve nem is annyira kicsit... :)
Másnap reggel nyolckor jött értünk az autó, hogy egy délelőtti rövid látogatást tegyünk Angkorban. Egészen pontosan Angkor Thom-ba mentünk, ami csak egy kis szelete az egykori fővárosnak. De erről, a méretekről, elhelyezkedésről is majd később írok.
Elsőként Tamással Bayont néztük meg. A 37 toronyból álló épületegyüttes, a tornyokra vésett hatalmas, fenséges arcokkal elmondhatatlanul lenyűgöző látvány. Olyannyira belefeledkeztünk, hogy lemaradtunk az aznapi főeseményről, a terményszentelő ceremóniáról. Pedig azon a kambodzsai király is részt vett :(
Mire észbe kaptunk, és próbáltuk követni a tömeget, pontosabban sodródtunk velük, kiderült, hogy a szentelés már megtörtént, s valójában az egyik kijáratot igyekeztek elérni... Így esett meg velünk az, hogy a képsorokat csak fotóról nézhettük vissza.
Délben visszamentünk a szállásunkra, és egy gyors ebédet követően összecsomagoltunk.
Az autó kettőkor elindult velünk Koh Ker felé. Ottani élményeink több blogbejegyzést is megérdemelnek...
| Úton Phnom Penh-ből Siem Reap-be |
 |
 |
| Kis autóbuszállomás, ide érkeztünk Siem Reap-ben. |
 |
| Bayon egyik kapuja |
 |
| Kőbe vésett arcok mind a négy égtáj felé |
 |
| És arcok, vésetek mindenfelé. Végeláthatatlan műemlékhalmaz |
 |
| Tamás panorámázni készül |
 |
| Ezek az elefántok részt vettek a terményszentelésen |
 |
| Tiltó tábla a szálláshelyünkön. Ugyanilyenek vannak a helyi buszjegyekre is nyomtatva. Hogy betartja-e bárki is, arra vonatkozóan nincs ellenőrzés... |
 |
Hozzászólások