Éppen ma két hónapja, hogy megérkeztünk Saigonba. És ez talán éppen elegendő idő ahhoz, hogy ittlétünk árnyoldalai is megmutatkozzanak.
Jóllehet tényleg csodálatos itt az életünk, és amúgy is, világ életemben igyekeztem a dolgokat pozitív szemmel nézni, azért kétségtelenül vannak nehézségeink.
Az első és legfontosabb – ahogy az már talán két korábbi bejegyzésemből is kiderült –, az otthon maradottak, Szeretteink hiánya. Ünnepek és hétköznapok nélkülük. Amikor elfog a vágy, hogy legalább csak egy-két órára, de Velük lehessek, átölelhessem Őket, halljam a valóságos hangjukat és lássam Őket szemtől szemben. Mert hihetetlenül jó találmány a skype, áldom is a sorsot, hogy nem a hatvanas években élünk a Hazánktól távol, emigrációban. Tudunk beszélgetni rendszeresen, látom az arcukat a monitoron, de azért ez nem ugyanaz.
És főként nem pótolja semmilyen szinten azt az érzést, hogy rátehetném Ibolya gömbölyödő pocakjára a kezem, érezve a Kicsi Baba első életjeleit...
Ezekkel az érzésekkel persze belülről kell megbirkóznunk.
De vannak kívülről jövő dolgok. Ezek közül a kommunikációs probléma az, ami olykor kifejezetten bosszantó tud lenni. Nem feltétlenül csak az, hogy elvétve találunk angolul beszélő vietnámiakat. Sokkal inkább a „loosing face”-ként emlegetett jelenség. Azaz, hogy soha és semmilyen helyzetben nem mondanak nem-et, nem ismerik el valamiről, hogy nem tudják, nem értik, mert ez arcvesztést jelentene számukra. Ezért nem kapjuk soha a „no” választ a „Do you speak English” kérdésünkre, hanem gyorsan válaszolnak és mutogatnak valamit, amiről azt gondolják, hogy releváns reakció lehet a kérdésünkre.
Így kerültem Hanoiban a Katedrálisnál a nyilvános wc-be, ahelyett, hogy megtudtam volna a húsvéti ceremónia kezdési időpontját.
És emiatt kaptam egyben, bőrösen a békát az étteremben, ahelyett, hogy a pincér visszakérdezett volna, hogy mit is szeretnék...
De ugyanezen okból furikázunk sokszor feleslegesen a taxiban, keresztül-kasul a városon. Nem, ez nem az otthoni jelenség, amikor a külföldieket városnéző körútra viszik felpörgetett órával, jó zsíros tarifáért!
Itt a jószándék megvan. És amikor megmutatjuk az előre gondosan kijegyzetelt címet a taxisnak, rábólint és elindul a maga feje után. Fogalma sincs, hogy hova kellene vinnie bennünket. És nem szól be a diszpécserközpontba, nem fordul oda a kollégához, hogy megkérdezze. Térképet sem használ, nincs neki. Egyszerűen elindul és megy.
Szerencsére már eléggé ismerjük a várost ahhoz, hogy mutatni tudjuk az útirányt. Felvetődött már bennünk, hogy nem szólunk, hanem egyszer végigvárjuk az utat és megnézzük, hova visz bennünket végül. Eddig nem volt türelmünk ezt a játszmát kipróbálni...
A másik, ami kifejezetten zavar, hogy itt Saigonban gyakorlatilag nincsenek járdák. Illetve nagyonis vannak, de a járda nem a gyalogosoké, hanem kiülőhelyül szolgál a kis üzletekben, kifőzdékben dolgozó emberek számára. És persze a parkoló motorosok számára. Mindez a folyamatos utcaforgalom miatt zavaró leginkább. Nem elég, hogy az útkereszteződésen átkelni komoly kihívás a keresztbe-kasul kanyarodó motorok, autók miatt, de az utcán végigsétálni sem lehet biztonságosan.
Az az érdekes, hogy miközben a megérkezésünkkor elég jól beleszoktam ebbe a helyzetbe, Hanoiból való visszatérésünk óta valahogy rosszabbul viselem. Mint ahogy a bűzt is az utcákon, amikor egy-egy étterem, kifőzde, vagy pláne, szemetestartály mellett elsétálunk. Mint írtam, Hanoi összességében rendezettebb, szervezettebb város. És mivel ott szinte minden nap esik az eső, van, mi elmossa az utca szennyét. Itt nincs. Ittlétünk óta összesen négyszer esett, abból kétszer alaposabban, értve ezalatt, hogy valóban átláthatatlan volt a vízfüggöny. De ez nem tudta átvenni egy alapos nagytakarítás szerepét.
Ide amúgyis komoly tudatformálás kellene. Folyamatos propaganda, megértetni azt, hogy milyen szinten teszik tönkre a környezetet ezzel a folyamatos szennyezéssel, szemeteléssel. Mert itt jelenleg reflex-szerűen, zsigerből jön a mozdulat, hogy azonnal leejtik a kezükből a keletkező hulladékot. Ott, ahol éppen vannak. Utcai szeméttárolót pedig szinte sehol nem találni. Maximum az újonnan épült csilli-villi bevásárlóközpontok környékén.
A szemét döntő többsége a csatornanyíláson keresztül a folyókba vándorol. Nem csoda, hogy olyan a Saigon folyó vize, ahogyan azt korábbi fotóinkon láthattátok.
A múlt héten a negyedik kerületben volt egy megbeszélésünk. Az itteni Chicago-ként emlegetik ezt a városrészt. Igaz, mint mindenhol, itt is komoly városrendezési munka kezdődött, a kis düledező házak között már felhúztak jónéhány modern, többemeletes épületet. A tárgyalófél az egyik ilyenben bérel irodát, de ha már ott jártunk, tettünk egy sétát a megbeszélés után a környéken. A fotók jól mutatják, hogy miről is beszélek...
Hozzászólások