Igazából a Mekong Deltával kapcsolatos bejegyzésemet azzal szerettem volna kezdeni, hogy Tamás élete kockáztatása árán mentett ki a rám vetődött krokodilok torkából. Vagy hogy kiszabadított a vérengző cápák álkapcsából. Esetleg, hogy elképesztő bátorsággal és erővel tépte le a nyakam köré tekeredett kígyót. Bizonyára nagyon romantikus lett volna egy ilyen eseményt megélnem, különösen utólag, a szabadulás után. Hogy aztán részletekbe menően itt ecsetelhessem az átélt borzalmakat és csodálatos szabadításom történetét, piedesztálra emelve Tamásom rettenthetetlenségét. De semmi ilyen nem történt. Sőt, valójában még csak nem is láttunk sem krokót, sem cápát, sem semmilyen, vérengzésre hajlamos állatot... Pedig tudom, adott esetben az én hős Szerelmem mindent megtett volna J
A vietnámi trükkös hiénákkal azonban nem tudott mit kezdeni, tőlük nem tudott megmenteni bennünket. De ez így van jól, mert végül mindennek ellenére tényleg csodálatosan zárult a kirándulásunk.
Can Thóban hajnali fél hatkor keltünk, amikor épp kezdett derengeni a napfelkeltével járó világosság. Miután Tamás most nem hajtott ilyen típusú fotókra, kényelmesen kávézva ébredeztünk. Egy órával később sétáltunk ki a folyópartra, teljes menetfelszerelésben, azaz állvánnyal és valamennyi fotóketyerével a zsebekben, táskában, ahol csak elfértek.
Itt is számosan kínálták az élményt, de a jó sorsunk ezúttal megvédett a trükkös hiénáktól. Elfogadtuk egy bizalomgerjesztő asszony ajánlatát, aki 3 órás hajózást ígért, úszópiaccal és csatornás romantikával, 200 ezer dongért fejenként. Miután megegyeztünk abban, hogy mindkettőnket elvisz egy személy áráért, odaintette a kis csónakosát, aki természetesen szintén nő volt. A tapasztalatok nyomán valahogy egyre erősödik az az érzés, hogy itt többnyire csak a nők dolgoznak…
Jóllehet a kormányosunk egy szót sem beszélt angolul, tökéletesen vette a jelzéseinket, hogy mikor és hol szeretnénk megállni. Sőt, amint Tamás a szeméhez emelte a fényképezőgépet, máris lelassította a csónakot.
Ezek amúgy motorral ellátott kis ladikok, és fogalmam sincs, hogy borulás esetén mi történhetne az utasaikkal. Jobb is nem belegondolni, főleg nekem, aki sajnos a mai napig nem tanultam meg úszni...
Láttunk magunk mellett elsuhanó nagyobb vízi járműveket, 15-20 személyeseket, amelyeken az utasok mindegyike narancssárga mentőmellényt viselt. Felrémlett bennem, hogy egy ilyen talán nekem is jól jöhetne, de eszembe jutott egy régi bolgár tengerparti emlék, amikor is a négyéves Zsófi lányomat besodorták a viharos hullámok a tenger közepe felé. Akkor hirtelen nagyon is tudtam úszni, sőt, bizton állíthatom, világcsúcsot döntöttem, hogy kimentsem. Vészhelyzetben az ember bármire képes!
Ezen emléktől megnyugodva nem foglalkoztam tovább azzal, hogy mekkora mélységű víz van alattunk és mily szörnyűségek történhetnek velünk.
A rendkívül aranyos kormányosunk is feledtette minden aggódásomat. Pálmaleveleket vágott, amit boszorkányos ügyességgel össze-vissza font, még karkötőt és gyűrűt is készített nekem.
Miközben békésen ringatóztunk a lágy hullámokon, szájtátva csodáltuk a part mentén élő családok életét. Kellő közelségben voltunk ahhoz, hogy belássunk a kis szedett-vedett fa- és bádogbódék, kopott kis hajók világába, az ébredező emberek intim pillanataiba. A bódék többnyire pár lépcsővel kapcsolódnak a folyóhoz, melynek vizét használják mindenhez. Itt mossák a fogukat (de legalább mossák!), itt mosnak ruhát, élelmiszert, és természetesen ide öntik az éjjeliedények tartalmát. Lehet, hogy a nappali edényét is J
Bútorokat nem igen látni, maximum függőágyat, de többnyire a földön alszanak. Kifeszített rúdon, fogasokon lógnak a ruhák, ez jelképezi a szekrényt.
Komplett családok élnek így, gyerekekkel, kutyával. Belegondoltunk, mekkora mozgásteret engedélyez egy ilyen kis hajó a felcseperedő gyerekeknek, és megállapítottuk, hogy a mi - enyhén szólva - hiperaktív gyermekeinknek esélyük sem lett volna ebben a szűk térben felnövekedni. Bizonyára nem is véletlen, hogy nem egy ilyen vietnámi szülőpárost szemeltek ki, amikor jelen életük helyszínét és szereplőit kiválasztották J
Mindemellett az itt élő emberek ugyanolyan mosolygósak és kedvesek, mint ahogy azt már Vietnámban megszoktuk. Biztos vagyok abban, hogy ha meg tudnám kérdezni tőlük, mi hiányzik az életükből, már magát a kérdésfelvetést sem értenék. Boldogság, életöröm, elégedettség – ez sugárzik. És mi több kellhet ennél?
Az úszópiacon – ahogy a neve is mutatja – minden kereskedés a hajókon történik. Valamennyi hajónak van egy hosszú rúdja, amire ki van tűzve az a termék, amivel kereskedik. A magasban csüngenek az ananászok, banánok, mangók és mindenféle egyéb finomságok. És persze számos kiscsónakból kínálnak üdítőt, kávét, levest, bármit, ami szem-szájnak ingere. A vásárlás úgy történik, hogy a két csónak egymás mellé áll, esetleg egy kis kötéllel össze is kötik, így már karnyújtásnyira csökken a távolság. A nagykereskedés már komolyabb méretű hajókon zajlik, ott van mázsáló, hatalmas kosarakba rakva méricskélik az árut.
A kisebb, nagyobb hajók olykor összetorlódnak, egymáshoz szorulnak, komoly közlekedési dugók alakulnak ki a folyó közepén. Az egésznek valami leírhatatlanul varázslatos, egyedi hangulata van.
A varázslat a kisebb csatornákon haladva tovább fokozódott. Gyönyörű növényzet a part mentén végig, régi és új házikók, olykor szinte paloták. Számos kis híd köti össze a két partot, amik között az ún. majom-hidak a legkülönlegesebbek. Ezek többnyire bambusznádból készülnek, és nehéz elképzelni, hogy hogyan bírják el egy ember súlyát. Jómagam nem is vállalkoztam arra, hogy csak úgy lazán átsétálok az egyiken….
Hajókázásunk jócskán túlhaladta a három órát, mivel Tamás hosszasan panorámázott az egyik nagykereskedés fedélzetén. Ennek ellenére a kormányosunk nem nyugtalankodott, nem reklamált, boldogan vette át az eredetileg megállapított munkadíját és széles mosollyal búcsúzott el tőlünk.
Délután négyórás buszozással, iszonytató zötykölődések közepette tértünk vissza Saigonba. Az útépítők ugyanis érzékelhetően nem állnak a helyzet magaslatán. Valamennyi illesztésnél, különösen a hidakon, hatalmas szintkülönbségek vannak. Híd pedig volt aztán bőven, mire valamennyi csatorna fölött átjutottunk. Mindemellett élményekkel feltöltődve vettük újra birtokba megszokott kis fészkünket.
| Egy kígyót azért mégis láttunk: |
 |
Hajók az úszópiacon |
Fogmosás a Mekong partján: |
Ez a mentőöv szolgálta a biztonságot a csónakunkban. Olyan 15-20 cm átmérőjű lehet. Talán egy újszülöttre rá is menne... |
A Mekong felszínén úszik az olaj: |
| Jellegzetes ruhásszekrény: |
 |
Tamás felkészül a panorámafotózásra: |
Mázsálómérleg és kosár. És persze Tamás :-) |
 |
Megérkezett a felmentés: kávé és üdítő :-) |
Hozzászólások