Amikor tervezgettük a Mekong Deltába a túránkat, begyűjtöttünk egy csomó ajánlatot, prospektust. Természetesen ezerszám kínálják az utazást, csaknem azonos árfekvésben, 1-2-3 napos kirándulásokat és elég gazdag programot ajánlva. Szinte valamennyi szállodában van egy külön booking desk, mosolygós hölggyel, aki vietnámi angolsággal szépen elmagyarázza a várható élményeket. A vietnámi angol azt jelenti, hogy ez tényleg egy külön nyelv. És miközben Tamás folyékony angoltudása mellett az enyém eltörpül, valahogy egészen jól beleszoktam a kiejtésükbe, ráéreztem erre a furcsa torzításra, olyannyira, hogy sikeresen tolmácsolok Tamás felé J
Visszatérve, a Pham Nguo Lao nevű hosszú utcán külön erre szakosodott irodák vannak szinte minden kapualjban. Az általuk szervezett utakra a buszok is onnan, az iroda elől indulnak. A hátizsákunk tele lett szórólapokkal, még mailen is bekértem ajánlatot, vagy fél napunk ráment a böngészgetésre, majd szépen eldöntöttük, hogy mi bizony inkább lemegyünk egyénileg. Tamás már járt ott, szintén nem szervezetten, tehát elég megalapozott és ésszerű döntésnek látszott. Nem igazán anyagi okok játszottak szerepet a döntésben, hiszen 30-40 dollárért kínálják a 3 napos utakat. Inkább az, hogy ha csoporthoz kell igazodnunk, akkor Tamás nem állhat le az állvánnyal panorámázni ott, ahol éppen jó helyet talál, mert alkalmazkodnunk kell egy busznyi emberhez és az idegenvezető által diktált tempóhoz.

Így aztán szombaton hajnalok hajnalán keltünk (azaz csak én, Tamásba kivételesen kicsit nehéz volt lelket verni, de aztán a kávé csak megtette jótékony hatását), kitaxiztunk a Mien Tay buszpályaudvarra, ahol igen nagy lelkesedéssel fogadtak a pénztárosok. Ez annyit jelent, hogy mindegyik integetett a fülkéje mögül, hogy nála vásároljuk meg a jegyeket.
Az árakhoz: a kétórás buszozásért fejenként 500 forintot fizettünk.
Közben megfizethetetlen tapasztalásokkal is gazdagabbak lettünk. Amúgy is észrevettük már, hogy minden helyen kb. négyszer, helyenként akár tízszer akkora személyzet dolgozik, mint amihez hozzászoktunk, és mint ami valóban ésszerű lenne. Itt, magán a pályaudvaron rengeteg segéderő tevékenykedik, hajkurássza az utasokat, odavezet a buszhoz, elrendezi a csomagokat, beindítja a motort, hogy bőven indulás előtt is már menjen a légkondi.
Az indulást 8.30-ra ígérték, de 9 órakor még senki nem nyugtalankodott. Mármint rajtunk kívül. Mindenki ült a helyén fegyelmezetten, miközben sorra felszálltak az árusok a legelképesztőbb portékákat kínálgatva. Ázsiai idővel mérve egészen pontosan, mondhatni menetrendszerűen, 9,10-kor végre lassú mozgással kikanyarodtunk az állomásról.
Lépésben, és a szemben lévő benzinkútnál rögtön meg is álltunk. Majd az első tíz kilométernél ez még így ment. A buszon ugyanis volt két „felhajtóember” - mi csak így neveztük el őket -, akik folyamatosan figyelték, hogy hol lehetne még további utasokat felszedni. Ami úgy történik, hogy egy láthatóan beavatott ember integet az út szélén, majd odapenderíti az utazni szándékozót, aki addig meghúzódik az árnyékban. Új utas felszáll, papírpénzek cserélnek gazdát és már indulhatunk is tovább. Magyarán a kis mellékes jövedelemből egész láncolatok részesülnek…

Húsz perc után, amikor kiértünk Saigonból, a busz végre felgyorsult, de a korábbi jelenet még többször megismétlődött. Egészen addig, amíg teljesen megtelt a busz. Közben autópályadíjat is kellett fizetni, kemény 150 forintnyi összeget.

Egyszercsak nagyon váratlanul megállt a busz egy benzinkútnál és intettek, hogy megérkeztünk My Tho-ba, szálljunk le. Valójában 5 km-re voltunk a városközponttól, de a busz a sztrádán ment tovább, ezért raktak ki bennünket az út szélén. Ahol természetesen hiénák tömege ajánlkozott, hogy motoros taxin bevisz minket a városba.
Hát erre én még nem éreztem késznek magam. Hogy mindjárt egy sztrádán próbáljam ki a vietnámi motorozás örömeit… Kicsit kiröhögtek, amikor látták az aggódást az arcomon és közölték, hogy itt nincs autótaxi.
Érdekes módon mégis előkerült 5 percen belül egy. Nyilvánvalóan ők hívták és nyilvánvalóan megkapták érte a jattot.
A taxi egy hotel kertjébe vitt bennünket, ahol rögtön ott termett egy lelkes guide, térképpel, fotókkal illusztrálva, hogy micsoda különleges élményekben tudna részesíteni bennünket, körbehajózva a négy szigetet, zenés-táncos ebéddel, biciklizéssel és homestay alvással potom 120 dollárért fejenként.
Ettől az összegtől megállt bennem az ütő. Próbált alkudni, de egyrészt közöltem vele a saigoni irodák árait, másrészt, hogy ez annyira messze van az alkuképességtől, hogy nincs miről beszélnünk. Tovább erősködött, mire rendkívül tagoltan elmondtam neki, hogy mi nem a gazdag amerikai turisták vagyunk, hanem a szegény magyarok. Ezzel elindultunk a kikötő felé, egy ideig még követett bennünket, erősködött, de aztán lekopott.
Épp egy lélegzetnyi időnk volt, amikor is mellénk szegődött a következő hiéna, akit a későbbi fejlemények nyomán egyszerűen a pártfogoltunknak tekintünk. Szintén térképpel, fotókkal, ugyanaz az ajánlat 250.000 dongért. Ez már barátságosabb árnak bizonyult. Elmagyaráztuk neki, hogy mi nem akarunk homestay-t, mert délután tovább akarunk utazni Ben Tré-be, ott éjszakáznánk egy hotelben. Megegyeztünk, hogy akkor hajózás a négy szigetre, zenés ebéd, majd Ben Tré-ben kitesznek bennünket. Hogy egyértelmű legyen, mindezt beírtuk a Lonely Planet megfelelő oldalára, kezet ráztunk, megegyeztünk.

Ezután egy számomra nagyon meglepő fordulattal a motorjához kalauzolt bennünket és intett, hogy pattanjak fel mögé. A társa Tamás kezébe adott egy bukósisakot, én is kaptam egyet, így nem volt további apelláta.
Felültem és elmotoroztunk a hajóhoz. Legnagyobb meglepetésemre nagyon élveztem! Igaz, nem száguldozott, mint állat, de itt nem is száguldozik soha senki.

A „kapitány”, egy fiatal gyerek személyében várt bennünket, átszálltunk a hajóba és elindultunk az első sziget felé. Itt készítik a Coconut Candy-t, azaz a kókuszcukorkákat, amelyet boszorkányos sebességgel nyújtanak, szeletelnek, majd apró kockánként csomagolnak össze. Az ízére vonatkozóan csak annyit, hogy a megkóstolás után a „köszönöm szépen, nem kérek többet” kategória.

Sétáltunk egy kicsit a szigeten, majd továbbmentünk – itt már kisebb csatornákon keresztül - a következőre, amit Honey Bee-ként emlegetnek.
Mondjuk nem tudni mitől, mindössze egyetlen méhkaptárt sikerült felfedeznünk. Viszont árulják a mézet mindenféle változatban, meg persze valamennyi szokásos turista-souvenirt, aminek beszerzésétől ezúttal is eltekintettünk. A sziget gyönyörű, a növényvilág leírhatatlan. Egy hídon át egy olyan területre érkeztünk, ahol a régi házak mellé egyre több újabb is épül. Itt csak azért nem tudnám elképzelni a nádkunyhónkat, mert kissé bonyolultnak érzem a hajóval való közlekedést, és mert túlzottan elzárt a szárazföldtől.

Ezután újabb csatornán keresztül haladtunk. A kapitányunk mutogatva jelezte, hogy a Coconut Monk szigetére most nem tudunk eljutni, mivel ott éppen szieszta van. Mondtuk, semmi probléma.
Ekkor egyszercsak kikötött velünk egy kis öbölnél, amiről rögtön láttuk, hogy egy homestay. Azaz kis kunyhó, ahol a helyiek életével azonosulva eltölthetjük az éjszakát. A csatorna másik oldalán egy nádtető alatt asztalok, székek álltak, nyilván ott lehetne vacsorázni. Már várt bennünket a kunyhó tulajdonosa, némi angol tudással. Elmagyaráztuk neki, hogy ez mind nagyon szép, de mi nem akarunk homestay-elni, pláne nem délután fél háromkor, mi bizony Ben Tré-be akarunk menni, ahogyan megegyeztünk az emberünkkel. Közölte, hogy innen 15 km Ben Tré, és motoros taxival bevisznek.

Na, ez volt az a pillanat, amikor kijelentettem, hogy márpedig a négy sziget helyett csak kettőt láttunk, és most vagy elhajózunk Ben Tré-be, vagy nem kapnak egy fillért sem. Hosszas huzavona, egyezkedés, telefonálgatás kezdődött, miközben meglehetősen kiszolgáltatottnak éreztük magunkat egy szigeten, amiről nem tudtuk, mekkora, hol találunk motorost, ha most csak egyszerűen kilépünk a hajóról.
Végül az a konszenzus született, hogy visszavisznek minket az emberünkhöz. Aki a Coconut Candy-s szigeten várt bennünket, persze fogalmunk sincs, hogy került oda. Amikor megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy csúnyán átvert bennünket, és bizony így nem kap egy fillért sem, a legenyhébb kifejezése ránk vonatkozóan a „maffiózók” volt, melyet aztán követtek egyéb, nem igazán nyomdafestéket tűrő kifejezések.
Próbálkoztunk azzal, hogy hívjuk a rendőrséget, állítólag ez szokott hatni. Emlegettük még, hogy van-e guide-engedélye, mindhiába. Ő a családjával mentegetőzött, hogy hány éhes szájat kell betömnie.

A kiszolgáltatottság-érzésünk akkor nőtt igazán, amikor megérkezett egy másik hajó, amerikai turistákkal és elmondtuk nekik a helyzetünket. Egyikük, egy tipikus elhízott pasi közölte, hogy jobb, ha tudomásul vesszük, hogy Vietnámban fizetni kell mindenért, majd hosszasan ecsetelte, hogy róla hogyan gomboltak le 800 ezer dongot egy ehetetlen csirkevacsoráért.
Megpróbáltuk rávenni őket, hogy vigyenek vissza a hajójukkal My Tho-ba, ha már úgyis odamennek. Addigra azonban a mi emberünk elmondta a történetet az ő kapitányuknak, nyilván a saját verziójában, így a hajó elment, mi meg hoppon maradtunk.
Hogy azon a kis szigeten honnan, nem tudni, de egyszerre legalább húsz vietnámi gyűlt körénk, a hangulat kezdett egyre fokozódni. Jómagam folyamatosan csak azt figyeltem, nehogy valamelyikük hátulról leüsse Tamást. Megpróbáltunk elindulni a sziget belseje felé, de emberünk közölte, hogy ne menjünk semerre, különben hamarosan baleset fog bennünket érni. És már le is beszélte valakivel a dolgot a mobilján.

Nincs mit szépíteni, rendesen beijedtünk. Addigra emberünk olyannyira elvesztette az eszét, hogy Tamás hiába próbálta neki elmagyarázni, hogy ha visszavisznek My Tho-ba, ott megkapják a pénzüket, meg sem hallotta. Ekkor tértem jobb belátásra. Zsófi lányommal képzeletbeli beszélgetést folytattam, szinte hallottam a bölcs meglátását: „Mamikám, nem mondod komolyan, hogy 2500 forintért képes voltál ekkora cirkuszt csapni?” Valóban nem, ezúton is üzenem, hogy nem azért a 2500 forintért. Az elvért, hogy becsapott, hogy nem tartotta meg a szavát. De hát itt nem érvényesülnek elvek…

Elővettem 250 ezer dongot, megmutattam, hogy megkapják, amint kiérünk a partra. Újabb egyezkedés: adjam oda most. Mondtam, rendben, de csak a fiúnak, és csak akkor, amikor már mindhárman benne vagyunk a hajóban. Így is történt. És 10 perc múlva partot értünk újra My Tho-ban.

My Tho amúgy egy kisebb település, igazából a környező szigeteken kívül semmi nincs. Sőt, még egy normális éttermet sem találtunk. Sört meg végképp nehezen, pedig Tamás igencsak megérdemelte már. Némi bolyongás után végre ráleltünk egy helyre, ahol volt sör is, meg kókuszlé is. Kissé megnyugodva összegeztük a történetet. A legszomorúbb számomra az volt, hogy csalódnom kellett ebben az örökké mosolygós népben. És hogy éppen ott, a gyönyörű Mekong Deltánál, aminek megpillantására hónapok óta izgatottan készültem. A konklúziónk az volt, hogy akkor sem engedjük tönkretenni a hangulatunkat, és az egészet betudjuk jótékonykodásnak.

Megbeszéltük, hogy azért is írom meg részletesen a történetet, hogy másban se maradjanak hamis illúziók. Igen, trükkös emberek, vámszedők, bármi áron boldogulni akarók mindenhol vannak. És a jövőben ideutazni szándékozók számára fontos tudni a történethez, hogy ezeken a szigeteken csak engedéllyel lehet kikötni azoknak, akiknek van hivatalos jogosítványuk turistaszervezéshez. Tehát a Coconut Monk szigetén nem sziesztázott senki, csupán oda már nem tudtak volna bevinni bennünket.

Tamás emlékezett arra, hogy komp megy át a folyón, így elindultunk a part felé. Kiderült, hogy időközben megépült egy nagy híd, a közlekedés arra tevődött és a kompokat megszüntették. Így nem volt más választásunk, mint ismét taxiba ülni és a hídon át beautózni a 17 km-re lévő Ben Tré-be. Amikor a sofőr közölte, hogy 220 ezer dong a fuvar, már a szemünk sem rebbent. Nem csak azért, mert mondjuk Érdre tízszer ennyiért vinne ki a taxi Budapestről. Azért is, mert kissé elcsigázottak lettünk. Jómagam úgy döntöttem, hogy ha már, akkor ma nagyon urak leszünk, és ha nem találok estére vörösbort valamelyik étteremben, akkor bizony hűtött pezsgőt fogok rendelni, kerül, amibe kerül :-)

A taxisnak elmondtuk, hogy a centrumba szeretnénk menni egy kis hotelbe. Nagyon korrektül egy kis tó partjához vitt minket, ahol a „hotel” feliratot látva megállítottuk. A hotel meglehetősen lepukkant volt, 180 ezerért mérték a szobát, de akkor már úgy voltunk vele, hogy ez épp tökéletes lesz egy éjszakára. Frissítő zuhanyt vettünk a nem kétes tisztaságú, hanem egyenesen mocskos, wc-vel egybekötött zuhanyfülkében, majd bevetettük magunkat a kisvárosba. Amit amúgy a Lonely Planet festői szépségű csendes kisvárosként aposztrofált. Időközben nagyobb várossá nőtte ki magát, új épületekkel, ugyanúgy száguldó motorosokkal. Illetve ők talán mérsékeltebbek, egy órán belül három rendőri igazoltatást is láttunk. Amit Saigonban egyszer sem. Persze, rendőr legyen a talpán, aki az itteni forgalomban egyetlen motorost is meg tud állítani.

Találtunk egy helyi családi kifőzdét, ahol megint csak finom steak-et ettünk sült-krumplival. Utána átmentünk a supermarketbe. Első olyan hely, ahol a hangszóróból lelkesítő mozgalmi dalok zengtek. Megállapítottuk, hogy egy igazi szocialista, szoros irányítású településre tévedtünk…

Megvettük a kedvenc dalati vörösborunkat 500 forintért. A pezsgőzés tehát elmaradt, kiültünk szépen a hotel balkonjára és megiszogattuk a bort üvegből, miközben még egy kicsit elmélkedtünk az emberi tulajdonságokról, gyarlóságról...   

Pár fotó, most még csak tőlem: