Csütörtökön este ismét smiling-partin voltunk, melyet ezúttal a CanCham szervezett. Összejöttek párszázan egy kisebb bárban, így tényleg smiling volt, ugyanis akkora volt a zaj, hogy még a fülbe kiabálós módszerrel sem lehetett érteni egy szót sem, így maradt a szélesen mosolygás. Meg lelkesen bólogattunk is mellé…
Azért sikerült némi hasznos információra szert tennem az itteni pszichológiai helyzetet illetően, mármint a pszichológus-keresletre és keresetre vonatkozóan. Mit mondjak, itt a fehér emberek nem egészen a magyar egészségügy béreit kapják...
Már ismerősökkel is találkoztunk, így egyre otthonosabban érezzük magunkat. Hiába vagyunk egy 83 millió lakost számláló országban, egy nyolcmilliós nagyvárosban, az itt is rendre bebizonyosodik, hogy kicsi a világ J
A mai napom pedig egészen különlegesen telt, amúgy barátnősen, ami már igencsak hiányzott. És bocs, Lányok, bármennyire imádom, amikor beülünk a Liszt Ferenc térre pletykázni és átbeszélgetni az életünk folyását, azért ezt a napot nehéz lesz überelni!
Azzal kezdődött, hogy értem jött egy autó és a vietnámi sofőr elvitt „Botanikába”, ami valójában a saigoni Rózsadomb. Mindezt egy itteni nagyon kedves magyar lány (na jó, valójában komoly családanya, csak annyira kislányos!) meghívásának köszönhetem, akivel aztán a fél napot a tetőteraszukon töltöttük, váltogatva a napfürdőzést a kristálytiszta medence hűsítő vízével.
Közben sokat beszélgettünk, rengeteg mindent megtudtam a vietnámiak életéről, szokásairól. És persze volt kávé, gyümölcs, meg még fagyi is. És lett barna bőrszín, lelki feltöltődés, egyszóval maga a tökély J
Ezek a fotók három napja, a piacunkra menet készültek egy kis kapualjban. Idős vietnámi bácsi érdeme a kis belső tündérkert:
.jpg)
.jpg)
Hozzászólások