A leghűségesebb Olvasóktól máris kaptam hiányérzetről és elvonási tünetekről szóló panaszleveleket J
Pedig csupán arról van szó, hogy nem volt időm blogot írni. Minden egyéb látszat ellenére mi itt azért dolgozgatunk is olykor egy picinykét. Már csak azért is, mert nem szeretnénk úgy járni, mint az a bizonyos tücsök, aki csak ciripelt hét határon, aztán még a hangya se törődött vele. Pedig hangyák aztán itt is vannak, jócskán. Miniméretűek és vörösek. De jobb lenne távol tartani magunkat tőlük, annál is inkább, hogy elég alattomosan csípnek.
Hogy visszatérjek a való világhoz és az eredeti gondolatmenethez, időközben egy nagyon megtisztelő felkérésre cikket is írtam Vietnámról.
Vagyunk tehát, itt vagyunk, nem tűntünk el a süllyesztőben. Minden a legnagyobb rendben, azon kívül, hogy Tamást is utolérte némi fertőzés, emiatt gyakran látogatja a mellékhelyiséget. A különbség az én múltkori gyomorrontásomhoz képest, hogy Tőle a hagyományos útvonalon keresztül távoznak a dolgok, csak éppen nem a hagyományos formátumban…
Mondjuk az okát nem nagyon értjük. De tényleg nem J Az elmúlt három napban igazán semmi extrém dolgot nem fogyasztott. Így viszont most terítékre kerülhetett a jó kis hazai szilvapálinka, hogy beteljesítse küldetését. Ezidáig még nem teljes sikerrel…
Közben Tamásnak bejött egy sürgős web-es munka is, és kicsit félő volt, hogy szokás szerint a végkimerülésig vonja az igát. Szerencsére hallgat a jó szóra, s időnként ledől pihenni. Lehet az is persze, hogy valójában leájul, csak éppen nem meri bevallani…
Tamás gyengélkedése miatt úgy döntöttem tegnap este, hogy egyedül nekivágok a nagyvilágnak, pontosabban elmegyek bevásárolni a legközelebbi supermarketbe, feltölteni a fogyókészleteinket. A legközelebbi ezesetben azt jelenti, hogy félórás sétautat kell megtenni, állítólag ugyanis mindössze négy supermarket van ebben a nyolcmilliós nagyvárosban. Itt mások a vásárlási szokások.
Tamás aggodalommal telt csodálattal nézte lelkes készülődésemet az önállóság útjára indulván.
Valószínűleg már a születésem pillanatában velem volt a „majd én egyedül megoldom” kényszere, mely képességemet egyedül felnevelvén Gyermekeimet, sikerült felsőfokra fejlesztenem. Így magam csodálkoztam a legjobban azon, hogy milyen jóleső érzéssel adtam ki a kezemből a kormánykereket, miután Tamás felbukkant az életemben.
Egy szempillantás alatt természetessé vált, hogy átveszi a kalapácsot, amikor szöget kell beverni, hogy megosztjuk a házimunkát és vállalja a porszívózás, kádmosás és ablakpucolás terheit, hogy együtt járunk bevásárolni és ő cipeli a szatyrokat.
A Hölgyolvasókra való tekintettel (akik várhatóan újra szorgalmazni fogják a „klónozzuk Tamást”- projekt azonnali beindítását) arról már alig merek említést tenni, hogy amióta Tamással együtt vagyunk, egyszer sem ültem be úgy az autóba, hogy ne Ő nyitotta és csukta volna be az ajtaját. Így az a legtermészetesebb, hogy amikor az utcán megyünk, Ő közlekedik a forgalom mellett, és minden rezdülésem védelmező reakciót vált ki Belőle.
Az „elmegyek bevásárolni” mondatomat követő aggodalma így talán már érthető. A csodálat pedig onnan jön, hogy nagyon is értékeli az önállóságomat, a kezdeményezéseimet. Mindemellett nem vagyok biztos abban, hogy a távollétem idejét nem azon a bizonyos fehér porceláncsészén töltötte, annál is inkább, hogy a megelőző órákban már erős kötődése alakult ki e kultikus berendezési tárgyhoz.
Szóval rendkívül határozottan belevetettem magam az utca forgatagába. Oda-vissza összesen egyórás séta, s mivel alapból is imádok nézelődni, hát még egy ilyen, csupa csábító cuccokkal teli boltok mentén, s mert a supermarketben is úgy viselkedtem, mint az egyszeri gyerek a játékboltban, azaz minden árút megtapogattam, kézbevettem, szagolgattam, azonosítani próbáltam, csaknem három órát töltöttem távol. Mondhatni, minden baj nélkül szerencsésen hazaértem.
Mondhatni persze lehetne, de szeretem a valósághoz hitelesen igazodva leírni az eseményeket. Az itteni jelzőlámpákról tudni kell, hogy - már ha egyáltalán van jelzőlámpa -, az elsősorban a motorosoknak, autósoknak mutatja a zöldet vagy pirosat. Gyalogosoknak talán mindössze két helyen láttam külön jelzést. Ezt jól elfelejtettem, s amikor az egyik kereszteződésben, ahol kissé ferdén, s emiatt felém fordulva mutatott zöldet a lámpa, nagy bátran nekivágtam a túloldalnak. Egy szempillantás alatt, azaz egyetlen lépés után termett körém többszáz motoros, mintha csak a föld alól kerültek volna oda. Először megdermedve álltam, így legalább ki tudtak kerülni, aztán mikor kicsit csitult a forgatag, elaraszoltam a felezővonalig, ahol szerencsésen egy korlát húzódott. Annak takarásában kivártam, amíg a lámpa pirosra vált és végre megállt a forgalom.
Enyhén fogalmazva forró egy helyzet volt, rendes adrenalin-túltengéssel. Mire hazaértem, csavarni lehetett a pólómból a vizet. Sebaj, lement egy pár kalória. És persze a szívnek is kell olykor némi pluszmunka, tréning, nehogy nagyon ellustuljon J
Nem ritka, hogy egész családok ülnek egy motorkerékpáron:
Az utcai kukák, amit folyamatosan tolnak az ucaseprők, belegyűjtve a szemetet, ilyen lámpásokkal vannak esténként kivilágítva:
Hozzászólások