Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Mindaz, ami a megismerkedésünk óta történt és történik velünk, egészen csodálatos ajándék az Élettől. Ez az utazás is az, természetesen.
Az, hogy nem csak egy egyszerű turistaútra érkeztünk, hogy van bőven időnk, legalább három hónapunk, lehetővé teszi azt, hogy ne kapkodva és vágtában akarjunk végigrohanni minden látványosságon, hanem a magunk tempójában ismerkedjünk az országgal, az itt élő emberekkel, kultúrával, felfedezzük a jellegzetességeket. Kicsit ahhoz tudnám ezt az érzést hasonlítani, mint amikor a Google Earth keresőjébe beírok egy címet, és rákattintva a küldés gombra, egyre közelebb hozza a képet. Először nagyon távolról, felülről látom a tájat, majd közeledik, egészen addig, hogy csodálatos részletességgel kirajzolódnak az épületek, szinte látom az ott élő embereket.

Sok mindent tudtam Vietnámról, részben Tamás elbeszélései, részben a magam által legyűjtött site-ok információi alapján. Felkészültem, amennyire lehet, mégis, részleteket megtudni, és valós képet alkotni csak akkor lehet igazán, ha már ott él az ember valahol, ha megtapasztalta valóságosan is a helyi emberek életét.

Ezernyi kérdés kavarog bennem, borzasztóan szeretnék valamennyire választ kapni. Mégsem kapkodunk, mert nem kell. Biztosan tudom, hogy amikor majd május 17-én visszaérkezünk Ferihegyre, valamennyi kérdésemre tudni fogom a választ. Most, ezekben a napokban elsősorban figyelünk, átadjuk magunkat az érzéseinknek, az impulzusoknak.
És impulzusokból aztán akad bőven! Valamennyi érzékszervünkön keresztül dőlnek befelé és bombáznak: színek, illatok, ízek, hangok, a bőrünket érő párás, meleg levegő, a folyamatos napsütés. Alig győzzük befogadni és feldolgozni…

Nehézség az, hogy ennyire nem beszélnek angolul az itteniek, ezért most még nincs kitől kérdezni. De majd felteszem a kérdéseimet, ha eljön az ideje, annak, aki válaszolni is tud rájuk…

Viszont egészen addig semmiképpen nem szeretnék bármifajta téves következtetést levonni, elhamarkodott véleményt alkotni az itteni életre és szokásokra vonatkozóan. Inkább csak a benyomásainkról írhatok.

Ahogy már említettem, de nem lehet elégszer: borzasztóan kedves, mosolygós emberek a vietnámiak. Aki végignézte a közlekedésről felvett videómat, láthatta azt az elképesztő mennyiségű motorost, a látszólagos káoszt, totális szabálynélküliséget, hallhatta a folyamatos dudálást, ami örökös hangzavart eredményez. És mégis: ezidáig egyetlen balesetet sem láttunk. És nem láttunk ideges, anyázó, kézrázó, bemutogató embereket sem a közlekedésben, sem sehol. Itt mintha egy állandó belső béke védene minden embert, nincs stressz és frusztráltság, csak mosoly és megelégedettség. Remélem, három hónap múlva legalábbis sejteni fogom, hogy mi a titkuk, hogyan csinálják.

A közlekedésben úgy érzékelem, valahogy az lehet a szabály, hogy minden motoros vigyáz saját magára. Az autók és buszok a belső sávban közlekednek, az összes többi sáv a motorosoké. Amúgy nagyon kevés a személyautó, főleg taxik, és elvétve pár magángépkocsi. Ezek viszont többnyire vadonatúj limuzinok vagy nagyobb méretű egylégterűek.
Közbevetve: a még nyitott és megválaszolásra váró kérdéseim közé tartozik az is egyébként, hogy itt hogyan tudják olyan alacsony áron tartani a taxiközlekedést. 

Gépkocsit vezetni sem lehet itt kis kihívás, taxiban ülve mindig azt érzem, hogy elképesztően gyors és kifinomult reflexeik vannak. A sofőr épp csak a szeme sarkából figyeli a környező motorosokat, inkább csak kanyarodáskor, és egyáltalán nem ad elsőbbséget nekik. Így aztán a motorosoknak kellően rámenősnek kell lenniük, s nagyon leleményesen ezt meg is teszik, többnyire egy-egy busz vagy autó védelme mentén kanyarodnak, előznek. A taxisok átlépve a záróvonalat, simán átmennek a szembe-sávba, csak akkor térnek vissza, ha busz vagy autó jön szembe. Mondjuk folyamatos sikítozhatnékom van a taxik hátsó ülésén, és persze gyalogosan is, az átkeléseknél, de megtanultam legyűrni. Megtanultam, hogy valóban át lehet menni az össze-vissza kanyarodó és cikázó motorok között, hogy nem szabad futni, csak határozott lépésekkel menni, így jól kiszámíthatóvá válik számukra a mozgásom, s be tudják célozni, hogy előttem, vagy mögöttem kerüljenek. Kissé szorongva gondolok azonban arra megpróbáltatásra, ami még vár rám, amikoris fel kell ülnöm egy bérelt motorra, hogy bevessük magunkat ilyeténképpen is a közlekedés forgatagába. Tamás már nagyon várja, én meg csak halogatom: majd holnap, majd holnap…

Benyó javaslata, miszerint nyissunk itt motorkerékpár üzletet, elvileg nagyon is ésszerűnek tűnhet. Látva a helyzetet azonban azt mondanám, ez a piac lefedett. Nem csak vásárolni lehet, hanem minden sarkon bérelni is, egy órára 30 ezer, egy teljes napra 150 ezer dongért.

Motorozás közben jellemzően szájmaszkot viselnek, pontosabban arcmaszkot, amiből csak a szemük látszik ki. Mint kiderült, nem csak azért, hogy a szmog ellen védjék magukat, inkább a napfény ellen. Újabban nem divat itt a barna bőr (na és, legfeljebb nem leszek trendi, de én akkor is lebarnulok!), a barnulás ellen hosszú, csaknem vállig érő kesztyűvel is védik magukat. Sokan fehéríttetik a bőrüket. Michael Jackson tehát itt is rendesen követőkre talált. S ha már Jacksonnál tartunk, a fiatalok körében nagyon népszerű a karaoke. Rengeteg karaoke-bár van, messziről hallatszik az ott folyó éneklés, ez a műfaj valamiért nagyon bejön errefelé. 

Az öltözködésre leginkább a változatosság a jellemző. Nagyon kevesen viselnek tradicionális vietnámi ruhát, főleg az éttermekben a pincérlányok, illetve a szállodák személyzete. Viszont bárhol beszerezhető. Jómagam még nem csábultam el, persze, ami késik, az a vonat… - hogy Tamást idézzem.
Elképesztően túlöltözöttek, ami alatt azt értem, hogy a 35 fokos hőség ellenére simán hordanak kiskabátot, pulóvert. Vállpántos topot senki nem hord, rajtam kívül :-)
Egyelőre az is rejtély, hogy miért, de nem nagyon láttunk gyöngyöző homlokú, izzadó vietnámit!

A fiatalok hasonlóan öltözködnek, mint a mieink, sok eltérést nem érzékelek. Igaz, hogy valamennyi világmárka itt van, bármi beszerezhető. A márkás üzletek árai viszont teljesen megegyeznek az otthoni árakkal. A kisebb utcai üzletek kínálata szinte azonos az otthoni kínai boltokéval, csak még olcsóbbak.

A mobiltelefon éppolyan népszerű, mint odahaza. Mindig mindenkinek ott lóg a fülén.

A statisztikából tudtam, hogy Vietnám összlakossága meghaladja a 80 milliót és az átlagéletkor 35 év alatt van. Nagyon fiatal nép, és nem feltétlenül azért, mert rövid a várható élettartam, hanem mert a háború nagyon durva ritkítást végzett, de szerencsére jó sokan születtek azóta. Rengeteg a fiatal, még több a gyerek, és rendesen látni kismamákat is. Rajta vannak tehát az utánpótláson:-)

Az életmódjukból szembeötlő a nagy összetartás, a nyitottság, a közösségi élet. Mindenhol nagy családokat, társaságokat látunk együtt. Közösen viszik a vállalkozásokat, minden generáció jelen van a családi kifőzdékben, egyéb boltokban. A kedvességüknek köszönhetően mi magunk is úgy érezzük, mintha egy nagy családban lennénk. Mindenhol köszönnek, integetnek.
Csodálkoznék, ha arról hallanék, hogy itt egyetlen vietnámi is az elidegenedés érzésétől szenved…

Valahogy az is döbbenet, hogy mindig mindenhol teltház van. A leglepukkantabb étkezdétől az elegáns éttermekig minden megy, minden asztalnál ülnek. Az utcákon folyamatosan szállítanak mindenféle élelmiszert kiskocsikon, motorokon, s bizonyára mindenre akad vevő. A gyümölcsöket frissen hámozzák és darabolják az orrunk előtt. Az ételeket, húsokat előre bepácolják, valószínűleg egyben tartósítják is. A hűtést ugyanis nem a hagyományos frizsiderrel, hanem mindenütt hatalmas jégtömbökkel oldják meg. Ezeket farigcsálják kisebb darabokra. Az éttermekben folyamatosan járkál egy pincér vödörrel a kezében, s időnként kérés nélkül beleejt a poharakba egy-egy ötcentiméternyi jégkockadarabot utánpótlásként. A sört és üdítőket nem hűtik, hanem eleve úgy hozzák ki a poharat, hogy tele van pakolva jégkockával és erre töltenek. El tudjátok képzelni, milyen a saigoni sör jégkockával? Erről Tamás tudna mesélni, én nem szeretem mostanában a sört. Azt tudom, hogy mire a Sprite-ot megittam, simán víz íze lett az elolvadt jéghalomtól. A bort viszont nagyon elegánsan hozzák, még az egyszerű sarki kajáldában is pezsgősvödörben, jégben, az üveg nyakára tekert vászonszalvétával. S ha már az italnál tartunk, az is jellemző, hogy a kajáldákban az asztal mellé rekeszben viszik ki a sört, minden asztalnál ott vannak a rekeszek, s ha az egyik üveg kiürült, csak odanyúlnak és cserélik. Nem kell fölöslegesen futkosnia a pincérnek. Nem tudjuk, van-e korhatár-tilalom az alkoholfogyasztásban, de a 15-16 év körüli fiatalok gond nélkül söröznek. A rekeszekben álló üvegek rendre sorra is kerülnek, ha csak hárman-négyen ülnek az asztalnál, akkor is. Azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehet mondani, hogy határozott és egyenes léptekkel hagyják el a vacsoraasztalt, különösen a férfiak nem….
Ami kicsit aggasztó, hogy ezek után simán motorra pattannak. Pontosabban pattannának. Tegnap este láttunk egy pasit, többször is leesett, mielőtt felült volna. Mégsincs kétségem afelől, hogy valahogyan hazaért...

Feltűnő, hogy mennyire soványak, a német turistákon kívül itt még elhízott embert nem láttunk. Illetve néhány gyereket, többnyire 5-6 év alattiakat. Amitől az a szomorú gyanúnk támadt, hogy a kismamáknak valamilyen táplálék-kiegészítőt adnak az utóbbi években, vagy a gyermektápszerek okozhatják. Persze, ez még nem igazolt, de valami oka, magyarázata biztos van ennek a jelenségnek is.

A környezetvédelemnek nyomát sem találjuk. Pontosabban rábukkantunk egy-két halovány nyomra. Az egyik piaci utcácskában egy néni egy szemetes zsákból kiszedegette külön az üdítős- és sörös-konzervdobozokat, valamint külön a papírt. Talán ez a szelektív hulladékgyűjtés kezdete…
Mivel csak szűrt vizet lehet inni, mindenhol temérdek mennyiségben árulják műanyagpalackokban, amit aztán üresen kidobálnak. Igazi meglepetést okozott, hogy a Tamás által vásárolt húszliteres ballon betétdíjas, visszaváltható.
Amúgy iszonyatos pazarlás megy a műanyagzacskókat illetően is. A supermarketben a pénztároslány szinte mindent, amit vettünk, külön kis zacskókba csomagolt, majd az egészet összerakta nagyobbakba. Hiába is próbáltunk tiltakozni. Tegnap, amikor a sarkon vettünk két csomag cigarettát, a néni szintén nejlonzacskóba akarta tenni. Vele legalább megértettük, hogy el tudjuk vinni anélkül is. Azt hiszem, meg kell tanulnom a „Kíméljük a környezetet” című mondatot vietnámiul, amit otthon mindig elsütöttem a hasonló helyzetekben.

Amint itt írogattam, az imént megjelent a teraszon a francia szomszédunk. Kicsit elbeszélgettünk. Nem nevesítem itt nyilvánosan, de egy otthon is jelenlévő amerikai céget képvisel. Művitaminjaikkal és táplálék-kiegészítőikkel el akarják árasztani ezt az országot is. Két hónapja kezdték a piackutatást és hatalmas üzleti lehetőséget látnak benne. Szörnyű érzés arra gondolni, hogy hamarosan felturbósított és agyonszteroidozott vietnámiak jönnek majd szembe az utcán L

Az utcákat járva, monumentális építkezéseket látni mindenfelé. Jelenleg még nem tudjuk, hogy ki és miből finanszírozza ezeket a beruházásokat. Nyilván kapnak egy csomó támogatást, hiszen egy részük vélhetően állami tulajdonban van. Így a pénteken említett szülészet, vagy akár az egyetemek, iskolák, amiket itt a közelünkben látunk. Külső ránézésre szabályosan luxusszállodáknak látszanak, az egyetem kertjében például egy varázslatos díszmedence fogadja a betérő diákokat.

Amúgy is vegyes az épületek képe, a legváratlanabb helyeken, a lepukkant bodegák között bárhol belefuthatunk gyönyörű, koloniális jellegű házakba. Az újonnan épülők főleg csilli-villi üvegpaloták, rengeteg irodaház, hotelek, üzletek, autószalonok és persze lakások. Hogy simán beépítik magukat az ócska bódék közé, sejtetni engedi, hogy hamarosan ezeknek a bódéknak nyoma sem marad. Vélhetően a tíz év múlva ideérkező turisták nem látnak majd nagy különbséget New York és Saigon között. Hogy ez a trend, hogy ezt nem lehet megállítani, az nem kérdés. A multik, a befektetők jönnek nagy pénzekkel, náluk a befolyás.
Édes Istenem, add, hogy legalább az emberek belső békéjét hagyják meg háborítatlanul!

Itt a kutyáknak is jó életük van.  Csendélet. A kép közepén tényleg egy élő kutyus hűsöl:

Minden trend ellenére, az ilyen típusú épületek sokkal inkább illenek ide: