Szocializálódunk. Ahogyan azt a délelőtti túra során kinéztük, visszamentünk a piachoz étkezdét keresni. A lelőhelyek számát illetőleg nem ütköztünk különösebb nehézségekbe. A melyiket válasszuk kérdésnél annál inkább. Ahol kevesebb volt a cupákos, mócsingos, soha meg nem ennénk típusú „valami”, ott viszont túl sok volt a légy. Szép, nagy darab, köpőlegyek ücsörögtek sorban a szemrevaló falatokon. Nem azért, mintha annyi eszük lenne, hogy a finom falatokat válasszák, hanem mert valójában mindenütt ott vannak.
Végül egy olyan helynél döntöttünk, ahol habart tojást és halakat kínáltak. Mire teleszedte a kifőzdés a tányérunkat, kissé elbizonytalanodtunk ugyan. Csak bent lehetett leülni, és olyan fertelmes bűz áradt onnan, hogy féltünk, nem lesz módunk lenyelni a falatokat. A legszélső székekre ültünk le, amit a kedvünkért felszabadítottak, azaz elültették onnan az éppen ebédelő fiatalokat, majd letakarítottak, legalábbis az ő fogalmaik szerint. Ez annyit tesz, hogy egy nehezen azonosítható színű, nedves rongydarabbal áttörölték az asztalt. Miután leültünk, rájöttünk, hogy nem a kaja bűzölög olyan elviselhetetlenül, hanem a kutyák a szagok birtokosai, akik azonnal lelkesen hozzánk akartak dörgölődni. Szerencsére a tulaj elküldte őket. Ezzel el is tűnt a bűz nagyobbik része. Ilyenformán nekiálltunk ebédelni. A nő egyszer csak kérés nélkül két kis műanyagpohárban levest tett elénk, azaz átlátszó folyadékban úszkáló kelkáposztaleveleket, minimális sárgarépa-darabkákkal vegyítve. A leves íze amúgy nem volt rossz, kicsit savanykás, de a második adagból azért már nem kértem. Ahogy Zsófi lányom szokása volt kiskorában, amikor valami újdonságot igyekeztem az étkezésünkben bevezetni: „Köszönöm szépen az ebédet Mamikám, nagyon finom volt, de többet nem kérek” J
Amit jobb híján habart tojásnak nevezek, az hasonlít a mi tükörtojásunkhoz, de valahogy a tetején is van fehérje, és kicsit habos jellegű. Tényleg teljesen ehető. A sült hal mártásban úszott, chili-alapú, meg még egy csomó más fűszer, erős, de egyben édeskés ízű. Ezek az itteni jellegzetes ízek, és – legalábbis szerintünk – finomak.
Az más kérdés, hogy tudom, nem sokan vállalkoznának egy ilyen kifőzdei ebédre.
Korábban írtam, hogy egyáltalán nincs az a kosz, amire számítottunk. Ez így igaz, főleg az úttesteket, járdákat illetően, de a helyi kajáldákra és általában az élelmiszer-kezelésre ez messze nem vonatkozik. Az utcán nagy vájdlingokban mossák a húsokat és mindent, leteszik a földre, és mint már írtam, tele vannak legyekkel.
Akár undorodhatnék is, de úgy vagyok vele, hogy pontosan tudtam, hova jövök. Vagy ha pontosan nem is, felkészítettem magam jó előre, alaposan. Amit csak lehetett, összeolvastam, filmeket néztem, gyűjtöttem az információkat és persze hangolódtam, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések. Bevállaltam ezt az utat – már bele is szerettem Vietnámba, de erről majd később -, s ha már bevállaltam, hozzá tartozik, hogy ne legyek válogatós, kényeskedő, és a lehetőségekhez mérten átéljem az itteni emberek életét. Benne van a pakliban, hogy egyszer áteshetünk egy jó kis bélfertőzésen, s valamikor el kell kezdeni a gyomrunk átállítását.
Az asztalra ki volt téve egy valamikor még átlátszó, ma már iszonyúan retkes műanyagkancsóban tea, mellé lefelé fordított műanyagpoharak. Éppen ahhoz gyűjtögettem a bátorságot, hogy megkóstolom, amikor a tulajdonospapa odajött, ivott egy adagot, majd nemes egyszerűséggel visszafordította a bögrét a helyére. Ezesetben a kóstolást mégis inkább kihagytam…
Ezután a papa betekerte a bolt bejárata feletti napernyőt, beáradt a fény, s ahogy Tamás fogalmazott, most már láttuk is, hogy mit eszünk. De mint mondtam, nem az étel ízével volt baj, sokkal inkább az edények tisztaságával. 
Amúgy hihetetlen sebességgel változtak körülöttünk az emberek. Pillanatok alatt bekapkodták az ebédjüket és már mentek is tovább. S mindig jöttek újak, valahogy mindig mindenhol jönnek, minden helyen teltház van.
S mindehhez még rengetegen viszik le kis dobozkában az ebédadagjukat. A levest kis zacskókba töltve kapják kézhez.
Nem meglepő, hogy az ebédünk kompletten 28 ezer dongba került (280 forint). Amikor Tamás odaadott három darab tízezrest, vissza akartak adni. Szóltak, hogy véletlenül négyet adott. Visszaadtak egy tízest, és nagy nehezen elfogadták a kétezernyi – azaz két forint! - borravalót. Ennyit arról, hogy állítólag itt egyre jobban le akarják húzni a turistákat.

Ezzel az ebédünkkel tehát a gyomorátállítást teszteltük. Most, hogy írok, már másnap van, s jelenthetem, ezidáig semmi bajunk nem történt. Így aztán a fertőtlenítés céljára magunkkal hozott szatmári szilvapálinka továbbra is a hűtőben várakozik a sorsára.

Készítettem az étteremben pár fotót, s bár nem lettek elég élesek, megosztom, mert még így is beszédesek.
Az étkező fala egy hatalmas fa törzse köré épült. Máshol is rengeteg ilyet láttunk. Építkezéskor nem vágják ki az idős fákat, hanem köré vagy szorosan mellé építkeznek. És persze az oltár soha sehonnan nem hiányozhat: 

Így készül az ebéd: 

Tamás falatozik. Nagyon felfedezős a ruházata is :-) 

A választék: 

 
Nejlonzacskókba porciózzáka levest elvitelre. A berendezés dizájnja is megkapó :-)