Az első vacsoránk után tettünk egy sétát azzal a céllal, hogy veszünk nekem valami ruhát. Valószínűleg akkor is vásároltunk volna, ha nem ez lett volna a célunk. Ugyanis a piacot környező utcák mindegyike benépesült különböző árusokkal, elképesztő mennyiségben és választékban kínálták a portékáikat, legalább tíz Ázsia Centernyi bodega nőtt ki szinte a föld alól, hiszen délután még nyomuk sem volt. Vettünk két nyári ruhát összesen 1500-ért, egy szandált és persze egy szép csatnak sem tudtam ellenállni. Még sok mindennek nem, de valahol határt kellett húzni…

És akkor az első benyomásokról: a legeslegfontosabb, hogy elképesztően kedvesek, tényleg állandóan mosolyognak, köszönnek, integetnek, mindig és mindenhol. És ez nem csak a vietnámiakra igaz, hanem mindenkire, értve ezalatt az itt turistáskodó vagy élő „fehér embereket” is. Valahogy belülről jövő békét érzek, ami kisugárzik és áthatja az egész itteni életet. Nyoma sincsen semmilyen erőszakosságnak, a boltosok sem akarnak semmit ránk erőltetni. Ha vásárolunk, örülnek, ha nem, az sem baj. Szerencsére nagyon távol áll tőlük az Egyiptomban vagy Tunéziában tapasztalt mentalitás, ahol maximum becsukott szemmel lehet elmenni egy árus mellett, és akkor is garantáltan rád sóz valamit negyed áron, persze még mindig legalább a duplájáért a valós értéknek. Nincsenek koldusok, kéregetők, hajléktalanok. Lehet, hogy ezt itt tiltják hivatalosan, mert tényleg nem látni semmi ilyesmit. Illetve tegnap este hazafelé láttunk egy nyomorék gyereket, az utca egyik kevésbé kivilágított részén feküdt, közel a bevásárlóközponthoz, de mégsem forgalmas helyen. Nem kért semmit, csak feküdt csendben. Tamás adott neki egy ezrest.

Sokan élnek az utcán, de nem úgy, mint az otthoni hajléktalanok. Megvan a maguk kis boltja, üzlete, szedett-vedett bodegák, ott zajlik az egész életük. A robogókkal, motorokkal kapcsolatos a legtöbb üzlet, hiszen szinte mindenki azokkal közlekedik. Tízméterenként van egy-egy motormosó, gumis, alkatrész-árus. És persze megszámlálhatatlan italt és ételt kínáló bodega. Erre nem találok jobb kifejezést, de valójában ezek többnyire egy asztalkát jelentenek, vagy simán csak papírdobozt. Kis, óvodai méretű műanyag székek vannak kitéve, ott ülnek vagy akár le is ültetnek. És persze rengeteg a mozgóárus, hihetetlen súlyokat cipelnek, a könyvektől kezdve, napszemüvegeken, ékszereken, cigarettán keresztül gyakorlatilag mindent árusítanak.
Meglepő, de messze nincs az a kosz és szemét, mint amire számítottam. Folyamatosan sepregetnek, locsolnak, takarítanak. Ennek köszönhetően bűz sincs.
A motoroknak, robogóknak igazi kultusza van, azokat is állandóan pucolgatják, csillognak, villognak. A közlekedés amúgy elképesztő. Helyi buszjárat állítólag nincs. Vannak taxik, személyautók, láthatóan a Toyotát és Kiát preferálják, többnyire nagyméretű és új autókat látni mindenfelé. És persze robogók és motorosok özönlenek mindenütt, keresztbe-kasul, folyamatosan dudál mindenki. Azt mondtam Tamásnak, biztosan félnek a csendtől J

Amikor még otthon láttam egy filmet a saigoni közlekedésről, el nem tudtam képzelni, hogyan lehet átjutni gyalogosan az utca túloldalára. Egészen pontosan úgy képzeltem, hogy a következő három hónapban mindig csak az utca egyik oldalán fogok tartózkodni. Ehhez képest Tamást is megleptem azzal, hogy amint kiszálltunk megérkezéskor a taxiból, simán és határozottan átirányítottam magunkat a túloldalra. Szóval ez csak látszólag ijesztő, tényleg kikerülnek és tényleg figyelnek. A közelünkben van egy nagy tér, én csak Concorde-nak hívom. Na, azon tényleg nagy kihívás keresztülmenni. Mivel nem akarunk nagyokat kerülni, már rutinosan keresztülszeljük. Annyi a titka az egésznek, hogy az autókat elengedjük, és mögöttük araszolgatunk a cikázó robogók között.
S ha már Concorde, akkor Notre Dame is. De az tényleg van, ők is így hívják. Igaz, kisebb, mint a párizsi, de nagyon szép ez is. Tegnap betértünk egy hálaimára.