Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

A múlt hét végén lezártuk a Balaton-felvidéki kis házikómat. Mindig csak nyáron járok, járunk le. Amikor megvettem, első megmozdulásként kidobtam a fűtésre használt olajkályhát, mondván, hogy minek is telelnénk a Balaton mellett. Ezért rutinszerűen téliesítünk minden októberben, víztelenítünk, lezárunk, hogy márciusban, az első napsütés csábítására újra leautózzunk és életet leheljünk a házba. Utálom a telet, ezért minden évben szomorúsággal tölt el a lezárás, rossz érzés, fájdalmas a búcsú. Pedig mindössze pár hónapról van, volt szó ezidáig, s mindig pontosan tudtam, hogy a legközelebbi látogatás, a ház megnyitása csodás és napsütéses hónapok beköszöntét jelzi.
Most nem tudtam ezzel az optimizmussal búcsúzni. Ha sikerülnek a terveink és megvetjük a lábunkat Vietnámban, ki tudja, mikor süttetem magam legközelebb a kertemben, mikor borozgatunk meleg nyári estén a teraszon?
Hazafelé jövet megálltunk a révfülöpi mólónál, ahol köztudottan az északi part legjobb lángosát sütik. A könnyeimen keresztül osztottam meg a finom falatokat a rendületlenül kéregető hattyúkkal és vettem búcsút a békés víztükörtől.
Túldramatizálom? Hiszen pontosan ismerem magam. Kizárt dolog, hogy amikor amúgyis hazajövünk májusban Balázsék lagzijára, ne jönnénk le a Balatonhoz, ne töltenénk itt legalább pár napot, bármi is vár ránk Vietnámban.