Hogy egy picinykét könnyedebb témára váltsak az előző bejegyzéseim után, beszámolok a hétvégi programjainkról.

Szombaton délután vendégül láttunk egy nagyon kedves vietnámi párost. A fiúval Tamás még 2007-ben ismerkedett meg, és pár levélváltást követően most felelevenítette a kapcsolatot. A menyasszonyával mindketten nagyon jól, sőt kifejezetten szépen beszélnek angolul.
Amellett, hogy nagyon kedves emberek, üdítően műveltek, így számos témát mélyrehatóan ki tudtunk tárgyalni, a történelmi és földrajzi érdekességeket is beleértve.

Tiszteletükre gyümölcsös lepényt sütöttem, amiben egyébként otthon a meggyes és a szilvás változatot kedveljük a legjobban. Itt se meggy, se szilva, maradt az ananász. Meg maradt az, hogy a liszt is más állagú, a sütő is egészen másképp viselkedik, mint az otthoni, tehát kicsit érdekes lett a süteményem.
Nem jött fel rendesen a tészta, viszont enyhén megégett. Ennek ellenére lelkesen fogyasztották, valószínűleg abban a hitben, hogy ez valami specialitás, a magyar lepénynek ilyennek kell lennie.
Tavasszal európai körutazásra készülnek, Magyarországot is útba ejtik. Lesz nagy csodálkozás, amikor meglátják az igazi otthoni süteménykínálatot…:)

Az elmúlt héten két születésnapban is érintett volt az itt élő csipetnyi magyar kolónia, pluszban kiderült, hogy egy újabb kis fél-magyar baba készülődik közénk, ami már jócskán több mint elegendő ok a közös ünneplésre.

A szerencsés csillagállásnak köszönhetően az is kiderült, hogy szombaton este kivételesen csaknem valamennyi Saigonban élő magyar ráér. Sőt, még Hanoiban élő magyarok is éppen itt tartózkodtak, valamint néhány átutazóban lévő, itt turistáskodó honfitársunk is csatlakozni tudott hozzánk.
Annak rendje és módja szerint lefoglaltuk tehát a belváros egyik kerthelyiségében felállított sörsátrat, annak is a legnagyobb asztalát.

Az este folyamán hozzávetőleg harminc magyar és néhány magyar nyelven is beszélő vietnámi jelent meg a társaságban.
Nem biztos, hogy a helyi pincérek fogták ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűségét és jelentőségét. Annyi bizonyos, hogy jóllehet, rajtunk kívül nem sok vendéggel kellett bíbelődniük, nem igazán voltak a helyzet magaslatán.
Vagy csak nem szoktak hozzá ahhoz a rendelési tempóhoz, amit mi magyarok diktálni szoktunk…. Bár mondjuk, ezt nehezen hinném, tudva azt, hogy a helyiek alkoholfogyasztása sem éppen a világranglista végén kullog :)

Amúgy meglepően szolidan kezdtük az estét, némi Heineken sörrel indítva a rendelést. Két órával később kiderült, hogy elfogyott, már csak Saigon márkájú sörük maradt.
Sebaj, váltottunk.
Újabb két óra múlva sajnálkozva tájékoztattak, hogy elfogyott a Saigon Beer, mostantól már csak Heineken van.
Na, akkor most hogy is van ez? – kérdezhetné az ázsiai viszonyokban kevésbé járatos olvasó. Mi nem kérdeztünk semmit. Szó nélkül visszaváltottunk… 

Összességében természetesen remekül szórakoztunk. Az újonnan megismert, nemrégiben ideköltözött három magyar pilótának is köszönhetően csak úgy röpködtek a poénok. Na, meg az égi közlekedéssel kapcsolatos adomák.

Annyi azért bizonyos, hogy ezentúl a vietnámi légitársaság járatain becsekkolás előtt felteszem a kérdést, hogy ki vezeti a gépet. Jó dolog a helyzeteket vicces történetekként meghallgatni, de még jobb dolog biztonságban földet érni….:)
Ja, és az esténk itt még nem ért véget.....

Együtt a magyar csapat