Vietnám, napfény, rizsföldek, nádkunyhó

Amikor a vietnámi utazást terveztük, még tavaly, az volt a legnagyobb kérdés, hogy tudok-e majd élni a földnek ezen részén. A megérkezés után egy héttel egyértelmű volt a válaszom: IGEN.
Hamar hozzászoktam mindenhez, ami európai fejjel nehézséget jelenthet. A higiéniás, pontosabban higiénia-mentes körülményekhez. Az utcákon futkosó patkányokhoz. Az emberek beszédéhez és a feliratokhoz, amelyekből egy szót sem értek. A pagodák látványához, melyek minden utcasarkon felbukkannak. A buddhista szentélyekhez, ahol rendre ott van a bőség, a rengeteg ennivaló, odadugott pénz még akkor is, ha az élők amúgy éheznek, és sok mindenben ínséget szenvednek. Ezek nélkül itt elképzelhetetlen az élet. Éppúgy, mint a motorok, az állandó dudálás, zaj nélkül.

Februárban tehát nagyon hamar azt éreztem, megérkeztem. Mintha mindig is itt laktam volna, hihetetlenül természetes volt minden. Biztosan köszönhető a vietnámi emberek kedvességének, akik úton-útfélen mindig nagyon kedvesen köszöntöttek ránk. És persze Tamás otthonosságérzetének.

Aztán teltek a hetek, ott Saigon 10. kerületében, ahol akkor laktunk, ahol viszonylag komfortos volt minden, de mégis felbukkant a hiányérzet...
A honvágy, a Gyerekeim, a Szeretteim hiánya. A vágy a régi otthon iránt. Nem voltam boldogtalan, de ez az érzés, ami a hiányt okozta, ami olykor előjött, nagyon tudott fájni…

Nagyon tudott hiányozni a Gyerekeim ölelése, pár óra meghitt beszélgetés Velük, és nagyon nem tudtam, hogyan lesz, amikor hazamegyünk májusban.
Meddig leszünk otthon, hogyan telik majd? Tölthetjük-e az egész nyarat a szeretett kővágóörsi házikóban, ahogyan évek óta szoktam, szoktuk? Meddig maradunk otthon, mikor jövünk vissza? Kivárhatjuk-e otthon Kicsi Ábel augusztusi születését, ahogyan reméltem?

Persze minden ráció ellene szólt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hónapokat töltsünk Magyarországon, miközben itt vagyunk tele lehetőségekkel.

Nem mondom, hogy könnyű csatát vívtam a belső konfliktusaimmal.
Egyrészről megtörtént az a hihetetlen CSODA, hogy megtaláltam a Társamat, akire évek óta vártam. Akire a megelőző években úgy gondoltam, hogy ha valaha rálelek, a világ végére is követem. Most itt van, és az a vágya, éljünk egy ideig Vietnámban…

Miközben ott növekedik a másik CSODA, egy új, kicsi élet készülődik közénk. És erre is évek óta vártam. Hogy majd, amikor unokáim lesznek, ott leszek Velük, a Gyerekeimmel, nagyon aktív, segítő nagymamaként. Most pedig itt „kell” lennem, közel tízezer kilométeres távolságban.

Vívódások magamban, kérdések és válaszok, súlyozás, mi a fontos és hol is kell lennem igazán.
Sok-sok beszélgetés a Gyerekeimmel.
Zsófi bölcs meglátásai és tanácsai.
És természetesen a legfőbb érintettek, Balázs és Ibolya elképzelései a szülővé válásról, a ráhangolódásról, az Ábellel kapcsolatos teendőkről. Arról, hogy Ők ketten szeretnének hárommá gyarapodni. Hogy maguk szeretnének beletanulni a bővülő családdal, a babagondozással járó tennivalókba. Mert Balázs szabadságon lesz két hétig, és hangolódnak, tanulnak, kiismerik a ritmust, kialakítják a rutint, összekovácsolódnak. Éppen úgy, ahogy ez rendjén való.

Tudtam ezt akkor is, hogy éppen így kell ennek lennie, hogy így természetes, de ettől még dédelgettem magamban a „nagyon fontos, hogy ott legyek”-szerepet. Jóllehet a Gyerekeim születése idején a hátam közepére sem kívántam, kívántunk mi sem semmilyen külső segítséget. Mi is ugyanilyen tudatosan magunk akartunk felnőni a feladathoz, magunk akartunk felelős szülővé válni.

Hiába tudtam, nehéz volt elfogadnom.
Bármilyen furcsán hangzik, valahol azt volt a legnehezebb elfogadnom, hogy ezúttal nem nekem születik gyermekem. Ábel közelgő érkezése hallatán szabályosan anyai ösztönök indultak bennem. Előjöttek az emlékek, amikor a magaméi megszülettek. Amikor ringattam Őket. A parányi, esendő, kiszolgáltatott és elmondhatatlanul szeretnivaló test élménye a karomban. A baba-illat.  És még ezerféle leirhatatlanul csodálatos érzés, emlék.

Látva Ibolya és Balázs nagyon is tudatos felkészülését, átérezve a „mi ketten most már hárman vagyunk” örömét, azt az egyre erősebb szövetséget, ami Közöttük alakult, és aminek a tágabb család részese lehet természetesen, de szinte tiszteletlenség lenne szorosan belefolyni a mindennapjaikba, végre kezdtek a helyükre rendeződni az én érzéseim is. Kezdtem végre helyén kezelni a helyzetet.

Amikor meghoztuk a döntést a visszautazás időpontjáról és megvettük a repülőjegyeket, valahogy lenyugodtam. Tamás azt mondta, mindent megteszünk annak érdekében, hogy a lehető leggyakrabban hazautazhassak, akár egyedül is, látni a Gyerekeket.

Azóta már tudom, hogy most itt van dolgom. Mert az otthonlét alatt ismét meggyőződtem, hogy a legfontosabbat, amit kellett, megtettem a Gyerekeimmel. Minden anyai elfogultság és öndicséret nélkül elmondhatom: érett, a saját életükért felelős, szeretni tudó embereket sikerült nevelnem Belőlük.

Nem láthatom Kicsi Ábelt pár órásan, naposan. Talán nem leszek ott az első lépéseinél, az első szavainál sem. Meg még nagyon sok „elsőnél”. Ez valahol persze még mindig fájdalommal tölt el, de szerencsére a skype csodákra képes, azaz, ahogy Balázsom mondta a minap, beszélgetés közben, „olyan, mintha itt ülnétek velünk a szobában”.

És ha bármikor igazán szükség lesz arra, hogy ott legyek, hát biztosan ott is leszek.

Kicsit személyesre sikerült ez a bejegyzés, de ezt is ki kellett írnom magamból, már csak önterápiás célból is...

Ábel születése most már bármelyik nap esedékes. És nagyon várom.
Szinte minden gondolatom ott van, otthon, a jelekre váró Ibolyával együtt izgulok. Bekapcsolt magyar mobillal és skype-pal várom az értesítést, hogy Ábel elérkezettnek látja az időt a Nagyvilággal való találkozásra.

Kicsi Ábel, nem sürgetünk, hiszen Te tudod a legjobban, mikor van itt az ideje a születésnek! De nagyon-nagyon várunk és máris elmondhatatlanul szeretünk!!!

A legcsodálatosabb érzés, amit átélhettem...