A gyerekeknél tartottam a múltkor, velük is folytatom. Azon kivül, hogy rengeteg a szegény családban élő gyerek, sok az árva, elhagyott, a segítségre, támogatásra szoruló, az örökbe fogadható. Vietnámban is elvárás, hogy egy nő szüzen lépjen a házasságba, bár messze nem olyan szigorúak a szabályok, mint az arab kultúrában.
A családtól elszakadó, nagyvárosba költöző lányok szabadabban élnek, szexuális értelemben is. Lányanyának lenni azonban nem elfogadott, így a házasságon kivül született gyerekek örökbefogadásra kerülnek. Vagy közvetlenül, megegyezéssel – értsd némi összeg fejében -, vagy hivatalos úton. Az előbbi mód kockázatosabb, hiszen a gyerek papírjai ilyenkor nincsenek lerendezve. Az egész procedura lényegesen egyszerűbb, mint nálunk. Pár hete olvastam egy hírt az itteni Index-en (dtinews), hogy egy négygyerekes család az éjszaka közepén csecsemőt talált a bejárati ajtajukhoz letéve. Úgy döntöttek, hogy magukhoz veszik, felnevelik, elfér a saját gyerekeik között. A megesett lány pedig majd az esküvője előtt elmegy korrekciós műtétre egy vállalkozó nőgyógyászhoz...
Hallunk arról is, hogy a vietnámi lányok igencsak igyekeznek nyugati férjet fogni. Egy ilyen házasság komoly fordulatot jelenthet az életükben. És ez olyan kirívó lenne? A magyar lányok nem kacsintgatnak gazdagabb államok polgárai felé?
Na, inkább váltsunk is témát. Érdekes megfigyelni, hogy milyen elképesztő ütemben zajlanak az építkezések. Négy hete, amikor a szomszédos utcán sétáltunk a piac felé, éppen egy házat bontottak. Ma már ott áll a helyén az új, ötszintes épület, tetővel, ahogyan elnéztük ma reggel, két hét múlva beköltözhető lesz. Mert éjjel-nappal dolgoznak. S hogy mikor alszanak? Leginkább bármikor és bárhol. Különösen a déli órákban. Függőágyakon, motoron, biciklin, földre leterített rongyokon, kartonpapírokon.
A különböző helyeken a személyzeti létszám is mindig ámulatba ejt bennünket. Az építűmunkásokról nem kell külön említést tennem, nyilvánvaló, hogy ilyen ütemhez kell a létszám. De az éttermekben, üzletekben is rengetegen dolgoznak. Például egy önkiszolgáló pékségben legalább húszan tüsténkednek, adják a kezünkbe a csipeszt, vagy kínálják a tetszetős süteményeket.
És hogy ne menjünk messzire, itt, a service apartmanunkban is többen dolgoznak, mint ahány lakója van a háznak. Megvan a napi rutinjuk. Van egy néni, akinek a munkája abból áll, hogy főz és kiszolgálja a kollégákat. Minden nap 11-kor megebédelnek, utána elmosogat, majd mindenki eltűnik sziesztára. Két órával később előkecmeregnek, kicsit még csuszatolják a házat, majd szépen hazamennek. Illetve csak a fele létszám, mert a másik fele itt is lakik a házban. Egy külön szobában, a földön fekve alszanak.
S ha arról kérdezünk bárkit, hogy miért éri meg ekkora létszámot bárkinek fenntartani, kézenfekvő a válasz. Nagyon olcsó a munkaerő, havi 40-80 dollár a fizetésük. Akkor miért ne?
Ha már a földön alvást említettem, sokan azt mondják, igénytelenség jellemzi a vietnámiakat. Tény, hogy mindennapos, szinte természetes látvány az utcán szükségét intéző ember. Mondjuk eléggé szórványos a nyilvános illemhelyek előfordulása, így talán nem feltétlenül igénytelenség áll ennek hátterében.
Azért a minap magunk is megrökönyödtünk. Az éjszakai biztonsági őr mindig a bejáratnál lévő előtérben, kempingágyon alszik, elég otthonosan berendezett a kuckója, tv-vel, székekkel. Napközben itt tárolják a motorokat is.
Amikor egyik éjszaka jöttünk haza, becsöngettünk, beengedett, majd ahelyett, hogy a recepciós pulthoz jött volna odaadni a kulcsunkat, elsomfordált a tv-készülék alá, a sarokba. Egy ideig tanácstalanul álltunk, majd Tamás magabiztosan elővette az asztalfiókból a kulcsot.
Addigra már erőteljes, csobogó hangot hallottunk. Semmivel össze nem téveszthetőt. A mi emberünk bizony meglehetősen széles sugárban űrítette a vizeletét a kövezetre. Az ágya mellett fél méterrel. Megnyugvást jelentett a becsukódó liftajtó nyomán magunk mögött hagyni a jelenetet.
Mindezen furcsaságoktól persze még csak fel sem merül bennem, hogy haza kellene rohannom.
Lehet, hogy sok mindent itt még nem látok a maga valóságában. De ami otthon van, azt nagyon is láttam és túlságosan is ismerem. A politikai csatározásokat, a kereskedelmi média népbutító hatását, a gazdasági élet ellehetetlenülését, a depressziót, a kilátástalanságot, a jövőtlenséget, az örökös rosszkedvet, a mosolytalan arcokat.
S jóllehet, mint mindig, most is azonnal elöntené a szemeimet a könny, ha felcsendülne valahonnan a Himnusz, mindössze a Szeretteim hiányoznak. Számolom a napokat, 21-et kell még aludnunk ahhoz, hogy megölelhessem Őket :)
És aztán tudom, hogy éppen így fogom számolni a napokat a visszautazásunkhoz...
| Ez talán jó lenne Kicsi Ábelnek. De mikor nő majd bele? |
 |
| Jó itt lenni. Éjszaka, a Városháza előtt... |
 |
| Nappal, eljátszadozva a gondolattal, hogy egyszer majd lesz bátorságom ezt is kipróbálni... |
 |
| Lesifotózni az iskolából kiáramló gyerekhadot... |
 |
| Vagy Tamást, aki szintén lesen volt... |
 |
| Vagy egyszerűen csak élvezni az életet a Riverside-on, a medence partján... |
 |
Hozzászólások