Érzékenyebb gyomrúaknak egyáltalán nem ajánlom, hogy ezt a bejegyzést végigolvassák...

A cím ugyanis nem valami jelképes hasonlat, még csak nem is tréfás szólás, hanem maga a könyörtelen valóság.

Mert ugye az már kiderült, hogy bizonyos esetekben eléggé bevállalós vagyok. És az egyhangúságot sem annyira kedvelem. Már jó ideje kezdtem unni az itt fogyasztott kajákat, elég sematikussá vált az utóbbi időben az étkezésünk. Tamás ízlésével kapcsolatban már utaltam arra, hogy semmi olyan húsféleséget nem fogyaszt szívesen – azaz mondjuk ki nyíltan, egyszerűen nem eszi meg -, aminek az eredetét, az állati testrészeket be tudja azonosítani. Az olyan finomságok, mint kocsonya sok-sok fejhússal, jó szaftos körömpörkölt, Csülök Pékné módra, de még a legártatlanabb rántott csirkecomb, említésre is azonnal krétafehérre meszelik az arcát:)  Marad a beefsteak, a darált marha, maximum a csirke- és pulykamell csíkokra vágva. Már amikor én készítem.

De mivel itt nem főzök, igyekszünk megtalálni az olyan helyeket, ahol nem mócsingdarabokat raknak a tányérunkra hús gyanánt, a választék is jó, jól is főznek, és még a higiénia is elfogadható. Nehéz itt az ilyesmire rálelni. A helyi étkezdéket tekintve csaknem lehetetlen. Maradnak a nyugati típusú éttermek és persze az itt is mindenfelé terjeszkedő gyorséttermek. Jómagam úgy vagyok vele, hogy amúgy sem kedvelem a burger-féléket, de ha már itt vagyunk, akkor jó lenne vietnámisabban étkezni is.

Nem messze az apartmanunktól van például egy nagyon kellemes étkezde, olyan műanyag székekre kiülős fajta, ahol az utcán, a szemünk láttára sütik a csábítóbbnál csábítóbb tengeri herkentyűket. A kisebb-nagyobb rákok, languszták, kagylók ott pattognak a nyílt tűzön, ábrándozva nézegetem mindig, hogy milyen jó lenne megkóstolni őket. Tamás ennek már a gondolatától is hidegrázást kap, pedig itt aztán igazán nehéz fázni, nagy a hőség még esténként is :) Azt mondta, most még nem érzi késznek magát arra, hogy megkóstolja. Majd, egyszer...

A múltkor azt javasoltam, hogy vacsorázzunk két részletben. Üljünk be az általa kedvelt helyre, s miután jóllakott, üljünk le itt, hogy végre én is kipróbálhassak valami újat. Nem támogatta az ötletemet. Azt sem, hogy akkor vacsorázzunk látótávolságban együtt, de mégis külön. Ő üljön le szemben a beefsteak-esnél, én leülök itt, és majd integetünk egymásnak az utca túloldaláról. Jóllehet, ezt magam sem gondoltam komolyan, mivel azért előbb-utóbb elfogadja az ésszerűnek látszó javaslataimat, már éppen megvalósulni láttam ezt a csaknem kézenfekvő kompromisszumos megoldást. Erre kiderült, hogy szemben leálltak a beefsteak-vállalkozással, mert nem volt kifizetődő. Hogy ezek után mikor ehetek végre finom, sült rákocskákat, azt nem tudom...

Helyette viszont 15 percre a lakásunktól találtunk egy kellemesnek látszó éttermet, széles menüválasztékkal, elfogadható árakkal, ráadásul nem óvodai méretű műanyagszékekkel. És még angolul is értettek a pincérek. Legalábbis látszólag.

A szokott alapossággal átböngésztem az étlapot, majd kellő elszántsággal kijelentettem, hogy én ma bizony meg fogom kóstolni a békahúst. Tamás szemei kissé elkerekedtek, enyhén reszkető intonációval megkérdezte, hogy nem kóstolnám-e meg inkább a tigristalpat, de látva bennem az eltökéltséget, megadóan bólintott.

Az étlapon vagy nyolcféle étel volt a békás oldalon, mellettük három fotó. Az egyik fotó egy omlettnek látszó ételféleséget ábrázolt. Jóllehet, tényleg bennem van, hogy sok mindent ki kell próbálni az életben, azért mégis óvatos vagyok ezekben a dolgokban. Úgy gondoltam, hogy ha tojásmassza veszi körül a békacombot, akkor beazonosítani sem fogom, mégis gazdagabb leszek az „ettem már békacombot” élményével.

A pincért arról kérdeztem, hogy a fotón látható étel valójában melyik, s hogy az biztosan békacomb-e. Rábökött az egyik menüpontra, s nyugtázta a rendelésemet. Mint utóbb kiderült, a kérdésemből mindössze a béka szót sikerült beazonosítania...

Rövid időn belül szervírozták a vacsoránkat. Tamás természetesen steak-et kért, amit nyilvánvalóan angolnak tekintve bennünket, véresen-sületlen hoztak ki.

Az én ovális alakú tányérom sokkal nagyobb meglepetést tartogatott. A grillezett zöldségeknek látszó dolgok között békára emlékeztető darabkák voltak szépen elrendezve. Nem is kevés.
A zöldségnek látszó dolgokról hamar kiderült, hogy valójában elrághatatlan bambusz-szálak, pikánsan csípős mártással töltve. Óvatosan ezekkel kezdtem a közelebbi ismerkedést. Kiszippantottam a mártást, ami tényleg nyagyon finom és nagyon spicy volt.
Aztán eljött az a pont, amikor nem lehetett tovább húzni a húsdarabokkal való ismerkedést sem...
Megdöbbenve láttam, hogy bármennyire próbáltam félrenézni a tányérom felől, bizony ezek a darabok egészen pontosan azok, amiknek a félhomályban, félszemmel is látszottak: békatestek, kompletten, fejjel együtt, és lábak, kinyújtott, mondhatni ugrásra kész állapotban.
S ami a legszörnyűbb volt az egészben, hogy mindenféle konyhai előkészület nélkül, bőröstől együtt lettek megsütve. Nem tehettem mást, mint hogy megadom magam a sorsnak, illetve követem a régi mondást: azt eszed, amit főztél, ami ezesetben módosult az „amit rendeltél” befejezésre.

Tamásnak csak nagyon címszavakban mertem vázolni megdöbbenésemet a béka bőrét illetően. Minden bátorságomat összeszedve elkezdtem lenyúzni, hogy valami emészthető darabkához jussak. Tamás felvetette, hogy rendelhetek magamnak valami mást, de akkor már nagyon is ragaszkodtam a magam által elrendelt kihívás teljesítéséhez.

Míg a béka lecsupaszításával bibelődtem, meglehetősen aggódva, fél szemmel Tamást figyeltem. Hol mélyen a tányérjára, hol a plafon felé nézegetett szorgalmasan, de egy pillanatra sem felém, pláne nem az én tányéromra. Megnyugodva konstatáltam, hogy mivel Vietnámban is meglehetősen takarékoskodnak az árammal, vagy a hangulatvilágításra fektetik a hangsúlyt, a huszas fényerősségű világításnál nem annyira láthat rá a tányérom tartalmának részleteire.
Miután valamennyi békafejet és lenyúzott bőrt kitettem a csonttányérra, letakartam egy szalvétával, mondván, hogy ne is lássuk őket.

Tamás ekkor vallotta be, hogy komoly erőfeszítésébe került ezt a vacsorát hányás nélkül befejeznie. És hogy értékeljem a fejlődését ezen a téren.

Akkor, ott nem mertem bevallani Neki, hogy én is éppen csak hogy megúsztam. Az én érzéseimről Ő is most itt, a blogomon keresztül értesül.

Az egy dolog, hogy otthon mindig filézett csirkemellet vagy combot vásárolok, mert magam is undorodom a bőrtől. Nem csak a bőrtől, hanem a csirkefejtől, a sokak által kedvelt püspökfalattól is. Ha nagyritkán egész csirkét veszek, csukott szemmel, szinte öklendezve levágom ezeket a részeket, és azonnal kivágom a szemétbe.

Az is egy dolog, hogy a békától már önmagában is irtózom. De hogy mindehhez úgy kaptam a tálalást, ahogy azt fentebb leírtam, valóban nem csekély kihívás elé állított. Mondhatni, komoly tudati befolyásolást gyakoroltam saját magamon.

Első kép: ülök a kővágóörsi teraszon, ahol rendre megjelennek esténként az ugrándozó békák. Ne gondolj arra, hogy most ilyet eszel...

Második kép: baromfiudvar, az ürülékkel teli szemétdombon kapirgáló tyúkokkal. Ezeknek a húsát is megeszed....

Harmadik kép: disznóól, latyak és sár, moslékos vályú. És a legfinomabb köményes, fokhagymás egybesült hús, egész családunk kedvence. Még Tamásé is!

Negyedik kép: Pszichológiai tanulmányaim. ELTE - Élettani Tanszék. Gyakorlati oktatás hetente négy órában. Kötelező Galvani-kísérlet ismétlése hétről hétre békákkal, a reflex-szerű izomösszehúzódás igazolása gyanánt. Mindenkinek saját béka, sajátkezűleg beépítendő kanülök, miután a békák saját légzőrendszerét kiiktattuk. Már ezt is nehezen bírtam. Aztán amikor a macskás kísérletek következtek, rendre beteget jelentettem.
Ettől még meglett diplomám.

De azt mondjuk azért a mai napig sem értem, mi az összefüggés a sikeres pszichoterápia és a kanüllel lélegeztetett béka elektromos áramütésre adott reakciói között...

Ja, és hogy milyen ízű a békahús? Se nem rágós, se nem omlós, izmos, parányi falatka, jellegzetes íz nélkül. De mint írtam, a körítés nagyon jól volt ízesítve.

Azért azt hiszem, legközelebb inkább a tigristalpat kóstolom meg... :)

A fényképezőgépem velem volt, de a békavacsorát nem volt merszem megörökiteni. Magam miatt sem.
A képen már a másnapi vacsoránk. Ahol mindketten tényleg jóizűen ettünk, finomakat, bepótolva az előző estét is: