(A cim Tamás kedvéért... Kicsit allergiás, mert rendre igy szólitják. Senki nem képes tudomásul venni, hogy ez a keresztneve...)
Ma szokatlanul korán keltünk, mert fél 9-kor volt találkozónk Tamás ügyfelével Hanoi másik felén, amibe még a reggeli csúcsforgalmat is bele kellett kalkulálnunk. Természetesen egyikünknek sem esett nehezére az ébredés, kellőképpen izgatottak voltunk.
Egy monumentális városfejlesztési beruházás tervei nyomán megindult a megvalósítás, épülnek az új lakások és üzletközpontok. Jelenleg az egyik befektető cég irodaépületében vagyunk, annak is a mock-up részében, azaz két – egy kisebb és egy nagyobb - összekapcsolt bemutató apartmanban, mely teljes mértékben berendezett, mutatva, hogy hogyan is fognak kinézni majd a megépülő lakások, milyen elrendezésűek és felszereltségűek lesznek.
Tamás ezekről készít panorámafotókat, amikor elkészül és a net-en elérhető lesz, visszatérek a témára, hiszen többen kérdeztetek erről a megbízásról, melyet inkább látni érdemes, mint itt szóban elmagyaráznom.
Míg Tamás fotózik, bekuckóztam magam az egyik nappaliba, hogy addig is hasznosan töltsem az időt. Természetesen az egész épületben dübörög a WIFI, így szerencsésen megválaszoltam a legsürgetőbb mail-eket, elolvastam a legfontosabb híreket, most pedig nekifogtam a blogírásnak.
Közben a Budapest Bár zenéjét hallgatom, amit nem csak azért fontos említenem, mert szeretném promotálni őket, vagy Kicsi Lányomat, aki legutóbbi Cd-jük boritóját fotózta :)
Egyszerűen csak azért promotálom, mert szerintem zseniális a zenéjük, egyáltalán az egész csapat, az ötletek, a feldolgozások. Igazi időutazás, ami nagyon is illik az amúgy is elvarázsolt hangulatomhoz..
Hanoi egyébként már első benyomásra is egészen különbözik Saigontól. Ami persze valószínűleg nem egy sokat mondó információ, hiszen éppen Saigon az a város, ami bármihez is nehezen hasonlítható. Vagy ha valamihez mégis, az inkább Bangkok, legalábbis az általam eddig látott városok között.
Hanoiban szintén nagy a forgalom, rengeteg a motoros, mégis, Saigon után szinte egy békés, csendes kisvárosnak tűnik. Szellősebb, és nem csak azért, mert nincs hőség és tényleg lágy szellő fújdogál, hanem mert valahogy tágasabbak az utcák, több a park, számos tó teszi hangulatossá.
Szembeötlően tisztább is, Tamás szerint azért, mert a gyakori eső elmossa a koszt.
De talán nem csak ezért. Itt nincsenek minden lépésnél a járdára helyezve a szemetet tartalmazó nylonzacskók, amelyeknek a tartalma Saigonban rendre kidől, szanaszét szóródik. Megfelelő sűrűségben látni szeméttárolókat, kukákat, és úgy tűnik, ezeket rendeltetésszerűen használják. Szagokat is alig érezni, mármint a jellegzetes tengeri herkentyűk, sült olaj és jázminrizs "illatára" gondolok.
Az egész város valahogy rendezettebbnek tűnik.
Amit persze lehet, hogy a hatóság erőteljesebbnek jelenlétének köszönhetünk. A város utcáin töltött eddigi 10 óra alatt számtalan igazoltatást, motoros és autós félreállítást láttunk, valamint a Hoan Kiem tó partján egy síró-rívó utcai árusnőt is lekapcsolt az egyik hatósági közeg, valószínűleg a turisták zaklatása miatt.
Tehát sokkal nagyobb a fegyelem.
Jóllehet ez a biztonságra nem mondható el. Mielőtt jöttünk, számos figyelmeztető cikket olvastunk Hanoi-val kapcsolatban arról, hogy mind az értékeinkre fokozottan kell ügyelnünk, mind az itt „nyugati”-nak nevezett fehér nők kerüljék a magányos közlekedést az elhagyatottabb utcákon. Így aztán én ki sem lépek a kapun a leghűségesebb Bodyguard-om nélkül :)
Kommunista jelképből is sokkal többet lehet itt látni. Tele a város vörös csillagokkal, sarló és kalapáccsal, Ho Chi Minh valamint Lenin fotóival.
Eléggé groteszk, hogy miközben ez komolyan jelen van, számos üzletben mintegy retró-emlékként árulják a korábbi, 60-70-80-as évekből származó propaganda-plakátok másolatait.
Arról talán még nem írtam, hogy Vietnámban eddig bármerre is jártunk, mindig mindenhol zene szól. Nem csak az üzletekben, vagy az utcai árusoknál, hanem a taxiban, a távolsági és helyi buszokon, sőt, a belföldi repülőgépen is érzelmes dalokat hallani.
A taxiban, amelyik a hanoi reptérről a szállodánkba hozott bennünket, szintén szólt az andalító, amúgy szerintem/szerintünk nagyon kellemes muzsika, melyet a sofőr saját előadásával tarkított.
Aztán egyszercsak felcsendült a kommunista internacionálé vietnámi nyelven, melyet ugyanolyan lelkesen énekelt. Meg kell mondanom őszintén, hogy magam is dalra fakadtam. Szóval van ennek az egésznek egy sajátságos, magával ragadó feelingje...
Arról már tettem említést, hogy a vietnámi lakosság összességében nagyon fiatal, az átlag életkor 35 év körül van. Saigonban bizonyára 30 alatt, ott szinte ritkaságszámba megy idős embert látni. Hanoiban ehhez képest sokkal több idős ember él. Békésen üldögélnek és beszélgetnek a parkok padjain, és ha egyáltalán lehet ezt fokozni, a szokásosnál is kedvesebbek. Mindegyikük ránk mosolygott, akikkel eddig találkoztunk.
S ha már az idős embereknél tartunk, meg kell említenem még egy nagyon is szembeötlő dolgot. Ez ugyan egyáltalán nem Vietnámhoz kapcsolódik, de rengeteg idős turistával - láthatóan bőven hetven fölötti korúakkal - találkoztunk itt, főleg az Egyesült Államokból. Sok negatív dolgot meg lehet említeni a szép új világ lakóival kapcsolatban, de annyi bizonyos, hogy valamilyen – számomra még érthetetlen – módon hihetetlenül sokáig megőrzik a rugalmasságukat, nyitottságukat, mozgékonyságukat.
Számtalanszor eszembe jut, amit Zsófi lányom mesélt az ezzel kapcsolatos amerikai tapasztalatairól. Előttem van az a lelkesedés, amint - mintegy példát állítva elém -, mesélt évtizedek óta ott élő magyarokról, 70-75 évesekről, hogy hogyan kezdik éppen újra az életüket vagy keresnek új utakat, szőnek újabb és újabb terveket.
S miközben tudjuk, hogy páran odahaza kétkedve fogadták merésznek tűnő vietnámi vállalkozásunkat, leginkább az erősödik bennünk, hogy még bőven vannak előttünk lehetőségek. Legalább húsz további aktív évvel számolunk. Kicsit a határtalanságot, korlátnélküliséget érezve és átélve, folyamatosan bővül a listánk a megvalósítandó álmainkról, utazási és egyéb terveinkről...
S egyre inkább hisszük, erősödik az érzés, a hit bennünk, hogy valóban fejben, agyban dőlnek el a dolgok. Hogy akkor öregszik meg az ember, amikor úgy dönt, hogy megöregedett. Hogy akkor húzódik le a roló, amikor mi magunk leengedjük.
Otthon néhány ajtó az utóbbi időben bezárult előttünk. Nem hirtelen felindulásból, de mégis ennek nyomán döntöttünk úgy, hogy tovább kell lépnünk.
Ahogyan Richard Bach megfogalmazta: „Ha megadatik számodra a vágy, akkor az erő, hogy beteljesítsd, is megadatik hozzá.”
Most csak egy fotó a valóban minden igényt kielégitő amerikai konyhás nappaliról, ahova éppen bekuckóztam netezni. Nagyon modern, nagyon luxus. Objektive azt is tudjuk, hogy a maga nemében szép. De a mi vágyunk azért továbbra is egy hangulatos, igazi nádkunyhó. Amelyhez újabb közelitő lépést tettünk...
Hozzászólások