Amikor még csak terveztük ezt az utazást, bizonyos dolgokra gondolva felmerült bennem némi aggodalom. A többlábúak élővilágáról most nem beszélek, hiszen ezt a témát már kellőképpen kiveséztem…
Voltak félelmeim többek közt a várható higiénés körülményekkel kapcsolatban. És hogy azt írom, nincs is olyan nagy piszok errefelé, ez természetesen relatív. Messze nincs olyan nagy, mint amilyenre számítottam. Vagy amit más ázsiai és arab országokban láttam. Vagy akár Budapesten, egyes piacok környékén…
A személyi higiéniával azonban minden rendben van, ezt tényleg úgy látom. A helyiek többnyire papucsban közlekednek, minő véletlen, vietnámi papucsban J, mégsem látni piszkos lábakat. Nincs izzadtságszag, igaz, mint már írtam, valahogy itt senki nem verejtékezik, rajtunk és az itteni „fehér” embereken kívül. Hogy rendszeresen tisztálkodnak, adnak az ápoltságra, az abból is látszik, hogy a supermarketekben a legtöbb ember a tisztálkodó-szeres polcoknál tolong, egymás kezéből veszik ki a különböző illatos tusfürdőket meg miegyebeket.
Ugyanígy elmondható, hogy az éttermekben a mosdók tisztán tartottak, mindenütt van wc-papír. Sőt, külön kis frottír kéztörlő egyesével összegöngyölve, ami a legtöbb helyen eleve nedvesítetten, mentaillattal átitatva várja kedves felhasználóját, kellemes hűsítést nyújtva számára.
A kisebb, családi kifőzdéknél már kicsit árnyaltabb a kép. Ezekben lehetőség szerint nem keressük fel a mellékhelyiséget.
A múltkori kiállításnézős esténk a Ben Thanh Market környékén végződött, ezért ott ültünk le vacsorázni. Különösen azért, mert a fotókon bizalomgerjesztőnek látszottak az ételek és elég nagy volt a választék is. A vacsoránkkal nem is volt semmi baj, egészen kellemes beefsteak-et ettünk sültkrumplival.
Egyszer csak eljött azonban az a pillanat, amikor a hosszú sétánk és a vörösborfogyasztás folyományaként elháríthatatlan késztetést éreztem egy fehér porceláncsésze felkeresésére. A pincérgyerek kérdésemre a piac egy sikátorszerű beugrója felé intett, jelezve, hogy ott találom a toalettet.
A bejáratánál pár tinédzserlány üldögélt, és a hajlotthátú, aggkorú magyar wc-s néniket is meghazudtoló vehemenciával jelezték, hogy ebbe a szentélybe bizony csak 1000 dong megfizetése árán lehet bejutni. Az én táskámban mindössze egyetlen kétszázezres bankó lapult, végszükség esetére. Mármint ha elvesznék egyszer, valami véletlen folytán. Amúgy meg Tamásnál a kassza, Ő fizet mindenhol.
Először azt gondoltam, visszaszaladok egy ezresért. De felmérve a megtett utat, túl messzinek tűnt ebben a sürgetővé vált helyzetben. Azzal a magabiztos mozdulattal raktam ki a kétszázezrest, hogy na, ebből majd biztosan nem tudnak visszaadni. Hát vissza tudtak.
Végre beléphettem a hőn vágyott helyiségbe. Az, hogy félhomály, szürkeség, és bizalomgerjesztőnek semmiképpen nem nevezhető kép fogadott, még csak hagyján. Nem is foglalkoztam vele, „szükség törvényt bont”, ahogyan a jó magyar mondás tartja.
Amikor azonban az egyik ajtót kinyitottam, csaknem hátravágódtam. Egyrészt valami leírhatatlanul penetráns szag csapott meg. Másrészt a jól megszokott és bevált, kedves kis fehér porceláncsésze helyén nem volt semmi!
Volt viszont a földbe süllyesztve egy valamikor talán fehérnek gyártott valami. Csordultig telve kétes állagú, sárgás-barna színű folyadékkal. Kiszédültem, és sorra nyitogattam a többi ajtót. Összesen hat kis fülke volt a női részlegen, valamennyi ugyanezt a látványt nyújtotta. A hatodiknál kénytelen voltam megállapodni. A szükség ismét törvényt bontott…
Hogy hol kell az ilyesmit lehúzni, azt nem sikerült megtalálnom. Bevallom, nem is nagyon kutakodtam. Bizonyára mások sem…
Mindenesetre a legrövidebb időn belül, rakétasebességgel vágódtam ki a friss levegőre. Már épp ideje volt, a visszatartott lélegzet kezdte szétfeszíteni a tüdőmet.
A fotón még az látható, hogy békésen vacsorázunk. Vágyakozva szemlélgettem a háttérben húzódó sátras „butikok” választékát:
A piacon mindenféle szárított tengeri herkentyűket is árulnak. Ezeket mi inkább majd friss formában kóstoljuk meg a tenger mellett:
Hozzászólások