Évek óta először éreztem azt március 15. közeledtével, hogy ismét szívesen kitűzném a nemzetiszínű kokárdát. A rendszerváltás óta eltelt években sokakhoz hasonlóan jómagam is meglehetősen kedveszegett és demotivált lettem ezen, egykoron kedves nap ünneplésével kapcsolatban.
Itt és most azonban új erőre kapott a magyarság-tudatom. Már javában fogalmazgattam, hogy mit is írhatnék ebből a távoli országból az érzéseimre vonatkozón, amikor egyszercsak egy 12 pontos kiáltvány landolt a levelesládámban. Kicsit csiszoltam rajta, de az érdem nem az enyém. Néhány, magát megnevezni nem kívánó honfitársunk alkotása. És a Magyarok Istenére Esküszöm, hogy inkognitójukat a keserves kínhalál árán is megőrzöm.
1, Kívánjuk a gyárak szabadságát, a munkaidő rövidségét
2, Felelős unicum-importőrt Sai Gon-ban
3, Évenkénti ingyen jegyet Pestbudára
4, Törvény előtti egyenlőséget a gyármunkásoknak és gyármunkásnőknek
5, Nemzeti hip-hop-ot, valamint külügyminiszteri intézkedést arra vonatkozóan, hogy az itt élő magyar kisebbség kedvenc zenekarai (úgyis mint Quimby, Kispál és egyéb borzok) rotációban töltsenek egy-egy hónapot Saigonban
8, Testmérethez igazítható bútorok kihelyezését a vietnámi vendégellátó egységekben
9, Nemzeti magyar rádió- és tévé-adást Vietnámban
11, Követeljük továbbá legalább négy nyelvi tónus azonnali szabadon bocsátását*
12, Kívánjuk az uniót ……..-al. (ide mindenki beírhat egy (1) személynevet magának)
(* A vietnámi szavakat hatféle tónusban lehet kiejteni. Ugyanaz a szó más hangsúllyal ejtve szög-egyenesen mást jelent)
Hozzászólások