Nem is tudom, milyen szavakkal lehetne leírni az itteni szombat esti forgatagot. Alapvetően naptól és napszaktól függetlenül olyan folyamatos pezsgés, lüktetés, hangáradat, dudálás, csengettyűzés jellemzi Saigon életét, amiről azt gondoltuk, hogy ezt már nemigen lehet felülmúlni. Bebizonyosodott, hogy nekik itt ez is sikerül. Estére kb. háromszorosára fokozódott a forgalom és a hangzavar, még a mi viszonylag csendesebb utcánk is bolygó méhkassá változott. Láthatóan mindenki, aki él és mozog, kint van az utcán, illetve vacsorázni, majd bulizni megy.
Két sarokra a szállásunktól találtunk egy Városliget nagyságú éttermet. Hatalmas kerthelyiség, asztalok végeláthatatlan sora, minden asztalnál ülnek. Mindössze egyetlen szabad kétszemélyes asztalhoz tudtak leültetni bennünket. És ez volt az egyetlen kétszemélyes, a többinél mindenütt tízen vagy akár húszan ültek, jókedvű társaságok, népes családok, rengeteg gyerek. A gyerekek számára külön van játszótér a belső kertben, rengeteg játékkal, mászókával.

Az étlapot nézegetve nemigen tudnánk olyan ételt felsorolni, ami ne szerepelne a kínálatukban. A választékból, a teljesség igénye nélkül: vaddisznó, sertés, marha, csirke, liba, nyúl (egészen pontosan living rabbit – fellebbenthetné valaki a fátylat, hogy ez mit jelenthet, ugye, nem azt, amire gondolunk????), vadpatkány, kígyó, kagyló, rák, kenguru, szarvas.

Utólag különösen merész vállalkozásnak érzem, hogy a magam részéről zöldborssal ízesített sült kígyót rendeltem. Azt mondta a pincérlány, hogy harminc perc, mire elkészül. Jeleztük, hogy semmi gond, Tamás addig eszik egy levest. Közölte, hogy levesük nincs, amit nem nagyon értettünk, mint kiderült, főleg a nyelvi korlátoknak köszönhetően. Tamás maradt a beef-nél, s megnyugodva dőlt hátra a székében, sörét kortyolgatva, látva lelki szemei előtt, hogy hamarosan hatalmas marharostélyos fog illatozni a tányérján, finom zöldborssal fűszerezve.

A mellettünk lévő asztalnál vagy húsz, 16-17 évesnek látszó fiatal ült, vidáman, felszabadultan szórakoztak. Mint mindig mindenhol, folyamatosan mosolyogtak ránk, hellóztak és integettek. Az egyik lány nagyon kedvesen megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Végre, az első ember, aki szépen és jól beszélt angolul! Kicsit elbeszélgettünk vele, elmondta, hogy ők egy középiskolába járnak, osztálytársak, most vacsoráznak és innen karaokizni mennek majd.

Néhány perccel később megjelentek a pincérek az asztalunknál. Letettek egy mobiltűzhelyet, meggyújtották, majd rátettek egy agyagfazekat, tele vízzel, aminek a tetején karalábészerű hasábok úszkáltak. Egy tányéron hoztak zöldleveleket, egy másikon pedig hófehér főtt levestésztát, amolyan vastagabb típusú cérnametéltet, egy harmadikon pedig sötétbarna csigaházakat, szintén zöldlevelekkel. És kistálkákat, mindenféle szószokkal. Az enyhe kifejezés, hogy értetlenül ültünk az ily módon megterített asztalunk előtt. Találgattuk, hogy talán mégis kerítettek levest kizárólag a kedvünkért, s ha majd azt legyűrjük, akkor jönnek a jó kis sültjeink. Na, de mit kell tennünk ezzel a kondérral? Azt láttuk már több helyen, itt is a másik asztaloknál, hogy folyamatosan rakosgatnak a lábasba dolgokat, kevergetik.
Úgy gondoltuk, kapva kapunk a jó sorsunk által kínált alkalmon, és az angolul beszélő lány segítségét kértük. Odahívtuk az asztalunkhoz, elmondtuk, és a biztonság kedvéért az étlapon is megmutattuk, hogy mit rendeltünk. Mosolyogva közölte, hogy éppen azt kaptuk, amit kértünk. A csigás tányéron van az általam rendelt kígyó, igazi vietnámi specialitás. Kézbe vett egyet, és megmutatta, hogyan kell kihúzni a házából, amiben zöldbors-füzér is volt. Mártsam bele valamelyik tálkába, ízesítsem azzal, amelyik ízlik. A nagy oktatásra a pincérek is észbe kaptak, még készségesebbek lettek. Egyikük hozott egy fogpiszkálót, az egyik csigaházból kihúzta vele a sült kígyóbébit és a számba rakta. A másik pincér időközben kerített egy kétágú kisvillát és ugyanezt megismételte. Nagyon úgy nézett ki, hogy ezek itt felváltva meg akarnak engem etetni. Udvariasan elhárítottam a további segítséget és végre sajátkezűleg szépen sorban elfogyasztottam valamennyi csigaház tartalmát. Az ízét nem tudom semmihez hasonlítani. Nem nyálkás, egyáltalán nem olyan, mint a kagyló vagy a csiga, de nagyon finom volt, ezt őszintén mondom.  

Közben az is kiderült, hogy az agyagfazék tele van marhahúsdarabokkal, és az is, hogy Tamás maga rakosgathatja bele megfőni a zöldleveleket. Az elfogyasztás úgy történik, hogy kis levesestálba kitesz a főtt tésztából és arra rákanalazza a fazékban lévő levest. Mindenféle alapfűszereket is tettek a vízhez, hogy mit, azt nem tudjuk, de annak ellenére, hogy mindvégig vízszerűen átlátszó, színtelen maradt, nagyon ízletes volt. Így aztán Tamás is jóllakott, s már egyáltalán nem bánta, hogy az általa megálmodott marharostélyos ilyesformán átalakult.

Az este folyamán arra is fény derült, hogy pár napja miért kapta Tamás az egyik kifőzdében leves helyett azt a bizonyos, beazonosíthatatlan valamit, amiről korábban írtam. Azt nevezik ők vietnámiul sup-nak. Jó lesz vigyáznunk ezekkel a szavakkal (is).

Megint nem csak egy élménnyel lettünk gazdagabbak... J 

Nem túl éles fotók, de a hely és a történet hangulatát talán átadják. 

Egy osztálynyi fiatal mellettünk:

Asztalok

és asztalok mindenfelé

Most meg mit kaptunk????

Ezt biztosan tévedésből hozták ide...

Ezt mind meg kellene ennünk?

Segítsen már valaki, légyszi, légyszi!

Hát, ha tényleg ezt rendeltük, akkor nincs mit tenni...

Na jó, essünk túl ezen a megpróbáltatáson is...!