Hétfőn délután kompra ültünk és átkeltünk a Saigon folyón. A folyó nem túl széles, két perc alatt átért a komp. Viszont iszonyúan mocskos.
A város második kerületébe érkeztünk, aminek természetesen semmi köze a budapesti második kerülethez. Leginkább Csepelhez tudnám hasonlítani, kifejezetten munkásnegyed. Elég lenne csak annyit elárulni róla, hogy ez a városrész rajta sincs a turista-térképeken. Az is önmagáért beszél, hogy a dugig tömött kompon mi voltunk kizárólag turisták, sőt, vélhetően az elmúlt években fehér ember nemigen vette arrafelé az irányt. Ettől függetlenül egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, és nem csak azért, mert ilyen szép szál Bodyguard óvja minden lépésemet.
A kompon mindenki mosolygott ránk, rácsodálkoztak Tamás szőrös karjaira, leszálláskor még meg is húzkodták a szőrszálakat, nagyon vicces volt. Itt ritkaságszámba megy a szőrzet, az arcukon is alig pelyhesedik pár szál.

Körbejártuk a kerület utcáit, és szabályosan egyik ámulatból a másikba estünk. Teljes összevisszaságban építkeztek, egymást váltogatták az összedőlés határát súroló lepukkant viskók valamint a gyönyörű, kétszintes épületek. Minden harmadik ház helyén csak törmelékek. Ezeken döbbentünk meg a legjobban, mert látható volt, hogy teljesen ép téglafalakat romboltak le, a gyönyörű csempék és márványburkolatok helyenként sértetlenül megmaradtak. Kiderült, hogy ezt a városrészt teljesen lerombolják és új házakat fognak ideépíteni. Valószínűleg az utolsó pillanatban sikerült még látnunk. Azt az emléket idézte fel bennem, amikor annakidején Újpest és Angyalföld nyomornegyedeit – és nem csak nyomornegyedeit, hanem valamennyi földszintes családi házát is – felszámolták, hogy a helyére lakótelepeket építsenek. Eszembe jutott, milyen kemény harcok mentek az őslakosokkal, akik körömszakadtáig ragaszkodtak a régi életükhöz, birtokukhoz. Itt is valami hasonló történhet.
Mindemellett csupa vidám, mosolygó emberrel találkoztunk, s csak javasolni tudom, hogy ha valaki errefelé jár mostanában, tegyen egy látogatást, megéri!