Az ismételten túlméretezett mennyiségű búcsúvacsora után (nem baj, maradt némi harapnivaló a Gyerekeknek a következő napokra is) kissé nehézkesen ébredeztünk szombaton hajnali fél négykor. Tamás Fiai is időben érkeztek értünk, s csupán az okozott némi késlekedést az indulásnál, hogy az utolsó pillanatban kiderült: a Livius által felajánlott hátizsák cipzárja nem működik (mindez azok után, hogy a saját hátizsákomon két nappal ezelőtt tört le valamennyi cipzárhúzó, ezért Balázstól gondoltam a Decathlonból valami gyors rendelést. Mire mondta Livius, hogy nem igazán állnak szűkében hátizsák kínálatot illetően.) Nagyon lelkesen adta oda ezt a darabot, még tavaly vette Zsófinak, igazi kis női hátitáska (lett volna). Szerencsére akadt még vagy húsz hasonló a lakásban, a bőség zavarából sikerült a választás, gyors átpakolás, és már indultunk is Ferihegyre.
Tamás alapos előkészületeinek köszönhetően simán és gördülékenyen becsekkoltunk, lefóliázva feladtunk két bőröndöt, valamint az állványtartó zsákot egy papírdobozzal összekötve (ezt Tamás Vietnámban élő barátja, András kérésére visszük, állítólag köles és popsikenőcs van benne a vietnámi rokonoknak). Még így is maradt épp elég csomag, a kézipoggyászaink önmagukban túlhaladták a 30 kilót. Tamás gépei egy nagy hátizsákban, nekem egy laptoptáskában az összes értékem, mondhatni az életem, valamint az ominózus hátizsákomban néhány apróság és a kistáskám. Aláírattuk a vámossal az értékeink listáját s alig két órával később már Frankfurtban találtuk magunkat. Itt még szintén javában tél, jeges szél, némi halovány napsütés fogadott. A schnellbahn-nal bementünk a centrumba, kicsit sétáltunk, megittunk egy kávét, Tamás reggelizett, s miután az élénk utcai drogkereskedelemnek is szemtanúi lehettünk a főpályaudvarral szembeni utcában, visszavonatoztunk a reptérre. Állítólag a frankfurti Európa legnagyobb repülőtere. Az ott megtett kilométereink alapján el is tudjuk hinni. Ezúttal a híres német precizitás megcáfolta önmagát, ugyanis a tájékoztató táblák egymásnak ellentmondóan informáltak. Első körben a C csarnokba irányítottak, ahova többszáz métert (talán kilométert is) sétáltunk, de kiderült, hogy a B-ről indul a saigoni járat. Kézipoggyászainkat vonszolva kissé nehézkesen átevickéltünk a B-re, becsekkoltunk, túljutottunk az alapos biztonsági átvilágításon. Mindent ki kellett pakolnunk, a laptopokat is, Tamást még külön átvilágításra is elvitte a nagyon körültekintő biztonsági őr nő (!), s mire mindezen túljutottunk, kiderült, hogy a gépünk mégis a C-ről indul. Csomagokat visszamálháztuk, s irány újra a C-csarnok. És lőn, tényleg onnan indult a gép! A 9-es kapunál újabb alapos átvizsgálás, laptopok és minden egyéb ki a csomagból, majd végre beszállókártyát is kaptunk, igaz, vagy 15 percet eltöltött vele az ügyintézőnk. Azt már csak a gépen értettük meg, hogy mi tartott ennyi ideig. A mellettünk lévő utasnak is akkor készült a beszállókártyája, így természetesen úgy sikerült kiállítaniuk, hogy éppen közénk üljön. Szerencsére a gépen nem volt teltház, így Tamással egy hármas sorba ültünk ketten. Viszonylag kényelmesen utaztunk. Tamás lábai miatt volt némi előzetes aggódás, hogyan fér majd el, de ezen a gépen már nagyobb helyek vannak a sorok között. Amikor felszállt a gép, ismét elérzékenyültem: hosszú időre elhagyjuk Európát...
Az út tíz és fél órát tartott, és tényleg elég hamar eltelt. Az esti búcsú fáradalmainak köszönhetően simán elaludtunk mind a ketten. Kicsit olvasgattam, belenéztem a filmkínálatba (az ülésekkel szemben mindenhol képernyő, színes választék filmekből). Otthon éjjel fél kettő, itteni idő szerint reggel fél nyolckor landoltunk. 

S hogy milyen is volt meglátni Saigon repterét? Csak Tamást néztem/láttam, a könnyeit: hazatért!
Igen, ezt így együtt megélni egészen különleges, felemelő érzés. Itt vagyunk, megvalósult a nagy álmunk…

A repülőtér amúgy csillogó-villogó, új, és még folyamatosan bővítik. Gyönyörű pálmafák és különböző növények mindenfelé. Kis ideig türelmesen vártunk a csomagjainkra, fel is bukkant szépen egymás mellett a futószalagon Tamás bőröndje és a statívtáska a popsikenőcsös dobozzal. Az én bőröndöm azonban sehol. Ami azért is furcsa, mert a becsekkolásnál a súlyelosztás miatt nekem volt két csomagom: a statívtáska és a saját bőröndöm. Egy idő után egyértelmű lett, hogy nem jön több csomag, nem érdemes tovább várakoznunk. Bejelentettük az elveszett tárgyak osztályán és betaxiztunk Saigon központjába. A 15 dolláros fuvardíjért rendes légkondit kaptunk, így még alig észleltük a kinti hőséget. Ez akkor csapott meg igazán, amikor az utca végénél kiszálltunk és felmálháztuk a csomagjainkat. A Sao Nam Hotelben vettünk ki szobát. Előrelátóak igyekeztünk lenni, s mivel Tamás már lakott ebben a hotelben, én mentem fel leellenőrizni a szobát. Épp takarították, egyszerű, zuhanyozós, tv-vel, hűtővel, kis balkonnal, mely az utcára néz. Mindez potom húsz dollár naponta. Becuccoltunk, lezuhanyoztunk, s elindultunk várost nézni. Indulás előtt észleltük, hogy nem működik a net a szobánkban, azt ígérte a recepciós, hogy harminc perc múlva jön a főnök és megoldja.  Megnyugodva vetettük bele magunkat az itteni forgatagba. Mivel tudtam, hogy 5 órakor érkezik újabb repülőgép Frankfurtból, bíztam a bőröndöm megérkezésében, s egy pillanatig sem aggódtam.
Bejártuk a környéket, ízlelgettük a saigoni feelinget. 100 eurót beváltottunk dongra, így máris milliomosok lettünk J 2,6 millió dongunk lett, s amúgy egy forint kb. száz dong, tehát könnyen tudjuk viszonyítani az árakat.
Vietnámi pénzzel a zsebünkben először is beültünk egy helyi kávézóba, ahol magam is megkóstolhattam a zamatos, olajos, tényleg különleges ízű kávét. Egy utcai árustól vettünk egy fürt minibanánt, rögtön magunkba is tömtük, nagyon finom, édes, semmi köze az otthon vásárolt banán ízéhez.
Mivel egy karton cigim maradt a bőröndömben, gyorsan vettem két csomag ligth-os cigarettát, csomagját kettőszáz forintért. A Marlboro 250 lenne átszámítva, tehát itt még jó kis békebeli dohányárak vannak.
Benéztünk egy-két shopba, bevásárlóközpontba is menet közben, mert elsőként egy telefonkártyára kellett szert tennünk. Be is szereztük, így már itteni mobilon is elérhetőek vagyunk.
Lesétáltunk a Saigon folyó partjára, nézegettük egy kicsit a hajóforgalmat. Délutánra az amúgy is testre tapadó farmernadrágom kezdett elviselhetetlenné válni, mindenhol ömlött belőlem az izzadtság, a caminos bakancsom sem igazán a 35 fokos párás hőségre lett kitalálva. Ezekben utaztam, ez tűnt praktikusnak, s amikor felöltöztem odahaza, még eszembe sem jutott, hogy nem azonnal, a megérkezéskor vedlek át szandálra és miniszoknyára. Sétánk során betértünk a ruhapiacra is, de egyik ruha sem igazán nyerte meg a tetszésemet, így maradtam a reménynél, hogy hamarosan feltárhatom az elveszett bőröndöm tartalmát. Visszasétáltunk a hotelbe, de kiderült, hogy semmi hír az csomagomról. Ráadásul a net változatlanul nem működött a szobánkban. Az újabb reklamációra kaptunk egy routert, de azzal sem tudtunk csatlakozni a világhálóra. Mivel létszükséglet és pénzkereset a net, Tamás hóna alá kapta a laptopját és elindult a szomszédos hotelekben felmérni a helyzetet (az utca, ahol vagyunk, a hotelek utcája, van kínálat bőven, szinte azonos árakon). Talált két házzal arrébb egy olyan helyet, ahol ténylegesen működik a wifi. Így aztán szélsebesen összecsomagoltuk a holminkat és átköltöztünk a Hanh Choung Hotelbe (persze nem egészen így írják, de nincs vietnámi karakter a gépemen). Miután újfent berendezkedtünk, ismét sétálni indultunk. Mondanám, hogy beültünk, de valójában csak leültünk vacsorázni az utcán egy helyi étteremben. Természetesen vietnámi rizses kaját rendeltünk, és egy palack dalati vörösbort kortyolgattunk hozzá. Kezdett tudatosodni bennem, hogy a rajtam lévő ruhákon kívül semmim nincs, számba vettem a leltárt, hogy mi mindenem maradt a bőröndömben. Most nem is beszélek a tartalék kontaktlencséimről, az epilátoromról, és a minden egyéb kiegészítőkről, elég, ha csak a tényleg visszafogottan csomagolt nyári ruhatáramra gondolok, mindebből ésszerűen jött a döntés, hogy mégis beszerzünk valami váltócuccot nekem. Vacsora után ez a legkevésbé sem ütközött akadályba, hiszen végre a helyiek is feléledtek, s szinte valamennyi bolt kinyitott. Tamás is megnyugodott, egész nap értetlenül figyelte, hogy milyen „csendes és kihalt” a város, alig zajosabb, mint Budapest a csúcsforgalom idején. Na, estére tényleg minden felélénkült...

Folytatom…

Ja, és a fényképezőgépem vezetékei is a bőröndben vannak, Így most nem tudok letölteni, fotók később…